Az én rózsáim [antikvár]

Részlet: "Gólya-jogász voltam akkor, fiatal surbankó legény és olyan szerelmes, hogy annál szerelmesebb már nem is lehettem volna. A baj csak az volt, hogy egyelőre még nem tudtam - kibe vagyok szerelmes? Bizonyos csak annyi volt előttem, hogy a termetes „Római Pandekták"-ért nem igen hevültem, sem Themis asszonyság többi, valamivel tán karcsúbb, de még mindig elég nehézkes leányzóiért, bármilyen gyönyörűségesnek és kívánatosnak rajzolták is azokat az én tudós professzoraim ama vaskos könyveikben, amelyek felvágatlanul hevertek garmadában az asztalomon. Jelszavam volt, ami Pató Pál úré, akinek, azt hiszem, egyenes vérbeli leszármazói a magyar jogász-gyerekek: „Ej, ráérünk arra még..." Persze, ami szerelmi tanácstalanságomat illeti, a városban sokkal könnyebb lett volna a dolgom. Akár kisvárosban, akár nagyvárosban. A kisvárosban ugyanis csak kilép az ember az utcára, a "promenád"-ra, a nagyvárosban pedig még erre sincs szükség, magában a nagy bérkaszárnyájában is talál a magamfajta ifjú szerelmi alany annyi szerelmi tárgyat - vagy mint a költő urak oly szépen mondják "Ideált", amennyit csak akar. Napestig akár egyebet se tegyen, csak az ideáljaira meregesse a szemét és feléjük sóhajtozza - mint a mai poéták mondanák - a tűzvörös sóhajtásait és hozzájuk írja a fűzfazöld verseit..."