Fóth Ernő [antikvár]

BEVEZETŐ A huszadik század második felében és jelenünkben nemzeti képzőművészetünk egyik legrangosabb, jelentős mestere Fóth Ernő. Eddigi életműve önálló jelenség piktűránkban, s ennek a napjainkban is tovább gazdagodó teljesítménynek ismeretében e tények nem is vitathatók. Sikereit, eredményeit kizárólagosan tehetségével, elhivatottságával és művészi ambíciójával érte el. Mintha akaratlanul is követte volna a Panofsky' által hangoztatott frappáns gondolatot („hic et nunc" saját interpretációnkban fogalmazva), miszerint „minden képzőművészeti mű alapja az esztétikai értéket teremteni- akarás, az intenció"1. Az ifjú művész nem is illeszkedett munkásságával az ún. „támogatott" stiluskörbe, de távol állt tőle az „enfant terrible" lassan már szűk évszázada s máig divatos szerepköre is. Bár művészettörténeti eredete - mind egyetemes, mind hazai vonatkozásban kimutatható -, a múlt század hetvenes éveire teljesen beérett egyéni arculata végül is már a korábbi „autogenezis" eredményeként fejlődött jelentőssé. Útja a szívós, kitartó munka, a legjobb értelemben vett autodidaxis és stílus szüntelen továb-balakításának folyamatában vált önmagával szembeni szigo-rűsága fundamentumán egységessé, „ a homogén képi világ megteremtése minden stílus alapfeltétele. A fragmentali-tás talajáról nem nőhet ki sem szilárd kompozíció, sem egységes stílus."3 Fóth Ernőtől távol is állott minden csapongó eklektikusság. igényelte a tágabb, az egyetemes modern képzőművészetre irányuló kitekintést, élt a kísérletezés, a szabadabb művészi fantázia, az alakítás végigpróbálásának lehetőségeivel, de soha nem élt vissza ezekkel. Felelőtlen és divatos stilusjátékokba- bocsátkozás helyett felelősségérzettel és szigorú önkontrollal építette életművét. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy nem rekedt meg képzelete egy elért újszerűség vagy vizuális effektus bárminő fokozati szintjén. A képi alakítás lehetőségének tapasztalatait, az űtközben kipróbált szakmai mesterfogásokat a képzelőerejét és valós élményeit célirányosan ötvöző képi mondanivaló szolgálatába alította. Minden periódusára és esetleg közbeékelődő időszakára jellemzővé vált, hogy a koherens világlátást tekintette legfontosabb céljának. A fogalmi gondolkodás és a belső feszítőerővel fejlesztett festői vizualitás szétválaszthatatlan ötvözésével alakította már korai, érett hangvételét is önállóvá. „ Minden autonómia lényege a belső vezérlés, az önelvű problematika kidolgozása."4 A fenti, most kölcsönvett megállapításban szereplő „belső vezérléssel" szinte a teljes életűt folyamán rendelkezett Fóth Ernő. „Problematikája" különösen az elmúlt század két utolsó évtizedében vált "önelvűvé". Ezekhez hozzávehetjük - mint az ifjú művész tehetségéhez tartozó képességeket - a fiedleri5 képzőművészet-esztétika két „terminus technicus"-át, az „intenzív látás" és a „kötetlen szemlélet" meglétét. A fenti négy - igen jellemző - képzőművészi (és „nem mindennapi") adottsághoz járult, hogy igen sokat tanult a reneszánsz mesterektől a műgond, a „szépmívesség", a formaalakítás átgondoltsága, a kompozíciós szerkezetek egyensűlyának kialakítása és az emberalakok formálása terén. Szíve és fantáziája egyszerre nyílt rá a régi klasszikus mesterek példamutató munkásságára. Mégsem lett „neoreneszánsz" vagy klasszicizáló festő. Műfaji érdeklődését, a munkássága során alkalmazott képtípusokat tekintve, alkati adottságai által meghatározottan szűkítette témáit. Például teljesen hiányzik eddigi életművéből - még ha „modern" nyelvi átkomponáltsággal is - a csendélet, a portré és a tájkép műfaja. Ennek egyetlen magyarázata lehetséges: mindig távol állt tőle a problémátlan vagy az impulzív szemlélődés és a kontemplativ derű. Elsősorban az Ember és annak determinált sorsa érdekelte- akár cselekvés közben, akár tragikus helyzetben vagy emlékképi szinten megidézve. Ezért is vonzódott az allegorikus, a jelképi fogalmazáshoz. Művészi jellemrajzához tartozik, hogy lassan, érlelően munkálkodó művészegyéniség. A lendület, a gyorsaság nem tartozik bele képzési módszerébe; átgondolt mérlegelés és gondos választékosság itatja át festői-előadói gyakorlatát. 1 Panofsky, Erwin (1892-1968) német származású művészettörténész, az ikonológiai iskola egyik fő képviselője. 2 A szabad idézetet Németh Lajos (1929-1991) néhai Széchenyi-dijas művészettörténész, tanszékvezető egyetemi tanár, akadémikus egyik könyvéből (Törvény és kétely. A művészettörténet tudomány önvizsgálata. Gondolat Kiadó, 1922. 98. old.) vettük át - A. E. 3 Németh Lajos: A művészet sorsfordulója. Gondolat Kiadó, 1970. 273-274. old. 4 Németh Lajos: id. m.: Törvény és kétely, 29. old 5 Konrád Fiedler (1841-1895) német esztéta, az .autonóm látványszerűség" elméletének és esztétikai követelményének teoretikusa