Suomi titka [antikvár]

Részlet: 1938 őszén, amikor a szudétanémetek dolgát egyre fenyegetőbben feszegette a német sajtó, Helsinkiben, megszokott szállodámban, a Tapiolában laktam s mohó izgalommal olvastam a hűvös finn lapokat. Mindenre elkészültem, éreztem, hogy aligha térhetek vissza Suomiba, ha egyszer otthagyom. Egy fiatal barátommal Madách Tragédiáját fordítottuk olyan rohamos tempóban, hogy délelőtt-délután, sőt késő éjszaka is együtt voltunk s némely nap százhúszszázötven sorral is elkészültünk. Életem szinte kettéhasadt: vagy úgy elmerültem Madách művében, hogy teljesen megfeledkeztem a fenyegető külvilágról, vagy Madách süllyedt el számomra a tornyosuló viharfelhők között s nem láttam, nem éreztem, nem gondoltam másra, csak a bekövetkező katasztrófákra. Egy langyos este együtt ültem barátommal a szobámban. Az ablakon enyhe szellő lengette a függönyöket, vidáman, megszokottan hangzottak be a város jólismert hangjai: villamoscsengetés, autóduda, s a kikötőtőből a jelzőkürt kimért állati bőgése. Barátom az asztalnál írt, én a Tragédia magyar szövegét forgattam. Ekkor zűrzavaros lárma, kiabálás tört be a Heikinkaturól. Mind a ketten figyelni kezdtünk. Rendíthetetlenül nyugodt barátom arcán is izgalom vibrált. Összenéztünk. - Csak nincs tűz valahol? - kérdeztem. - Nem, ez nem lehet tűz, - rázta fejét a szelid fiatalember s a szokottnál nehezebben találta meg a magyar szavakat.