Varga Katalin regénye [antikvár]

Részlet:IEsteledett. A nap, mint valami óriási tüzes kerék világított a hegycsúcson túlról, vérszínű fényhasábokat hajigálva a sziklamélyedésekbe. Az alkony szövedéke lassan rátelepedett a völgyre, sötétséggel borítva be mindent. Csak fent, a zöld erdő-taréjon állhatatoskodott a még aranyló fények játéka, mint utolsó híradás egy elmúló birodalomról. Nyugaton bíborban lángolt az ég; a távolban, a fenyők lándzsáitól őrzött hegycsúcs felett egy nagy ragadozómadár körözött mind magasabban.A falu, amely szegényes gyöngyfüzérként nyúlott el a zakatoló zúzómalmokat hajtó patak mentén, a hiábavaló küszködésben töltött nap után az éjszakára készülődött. A naptól égetett, esőtől mosott, fekete zsindelytetők, mint szemöldökig lehúzott kucsmák hajoltak mogorván és rongyosan az alacsony viskók frissen meszelt homlokzatára. Az élettelen, szomorú ablakszemekben csak itt-ott pislákolt taplóbél-kanócos mécsesek reszketeg fénye.Korán elhervadt arcú asszony őrködött a tűzhelynél, várva, hogy a vacsorára szánt puliszkának felforrjon a vize. A kisebbik gyermek kenderből szőtt, sarkig érő pendelyében botladozva, a kemence alján egy kismacskával játszadozott; csepűlabdával ingerelte a kis állatot, hogy egérfogásra tanítsa. A nagyobbik, a tíz esztendős, a kecskét fejte a ház melletti pajtában; a sajtárban gyorsan gyűlt a gyantaszagú meleg tej. A nagy fiú távol volt hazulról, napszámosmunkára hajtotta a szükség; másik nyolcvan legénnyel hordta a zúzómalmokba az aranytartalmú közeget. A malmok gazdái megtartják az7