Soma, a beszélő kutya

Soma, az ír terrier születése után nem sokkal elkezdett facebookozni.

Posztjait több ezren követik, osztják és lájkolják: a Balaton-felvidéken és Budapesten már sokan felismerik, igazi celeb lett. Büszkén adjuk hát közre a beszélő (és író) kutya történeteit, melyek kutya–ember, kutya–kutya és kutya–egyéb állat viszonyokról, barátságról, hűségről, állítólagos vagyon elleni bűncselekményekről (konkrétan: kolbász, sajt, sültek stb.), különféle jogokról és kötelmekről szólnak. Soma, bár nem végzett jogász, mégis tűéles fogakkal harapja ketté a jogfilozófia több gordiuszi csomóját is, amelyeken a kétlábúak évezredek óta csak nyammognak, szerencsétlenkedve.

Hathetes voltam, de már eldöntöttem, hogy ezt az embert (meg még két másikat is) fogadom örökbe. Bevált. Okoskodik, mindent jobban tud, magyaráz, néha próbál parancsolgatni, én meg próbálok szót fogadni. Járom vele az erdőt, mezőt, várost, bemutatjuk egymást a barátainknak. Még kutyákat is az ő révén ismertem meg, pl. Lottit és Kiflit is. Ha szerinte rossz vagyok, szeretetmegvonással büntet, de aztán együtt almázunk. Megvédem a medvétől, az aranysakáltól és a vaddisznóktól. Ha patkányt fogok, megdicsér, ha kismadarat, akkor, noha ennek semmi értelme, megszid.

Hogyan beszélek a saját emberrel? Tapasztalatom szerint, persze biztosan nem mindegyik, de az ember alapvetően elég értelmes, tanítható, meghálálja, ha foglalkozunk vele. Én például minden reggel, amint felébredt, beszélek hozzá. Megfigyeltem, hogy megértőképességei korlátozottak, de az érzelmek kifejezését jól érti, miközben felfogóképessége sajnos nem tárgyadekvát. Hiába mondom neki pl., hogy „reggeli”, „séta”, csak visszakérdez, lehet, meg is játssza magát.

A testbeszéd megértésében sokkal erősebb. Például nagyon szeretem a sajtot és az almát, és ragaszkodom a közös sétákhoz is. (Persze azt hiszi, hogy ő visz engem sétálni, de erről majd még mesélek.) Ha eljött a sétaidő, és kint tartózkodom a kertben, akkor kinyitom a házunk ajtaját, a gázóráról leveszem a pórázt, majd kiülök a lépcső elé, és számban a pórázzal, nyugodt szomorúsággal nézek (nem ugrálok rá, mert azt utálja, mint a grízes tésztát). Amikor meglát így, majd kiugrik a bőréből, a nagy eszemet dicséri és már kapja is magára a kabátját.

Ha pedig meglátom az almát, két eset lehetséges: ha elérem, elveszem, elfogyasztom. Ha nem, vagy épp jókutyázom, vigyázz-ülésben csak nézem. Ha észreveszi, elvágja vagy leharapja a neki járó részt, és ketten esszük meg.

Ha kockasajtot akarok enni, akkor csak ülök és nézem meredten a spejzajtót. Ha nyitva hagyták, akkor pedig a tekintetemet szinte belefúrom a hűtőszekrény ajtajába. Ezt rendszerint megérti, és kiveszi nekem a kockasajtot. Tényleg okos.

A haverok között gyakran felvetődik a Hogyan neveljük az embereinket? kérdés. Én például kifejlesztettem egyfajta nézést, amelyre rádobok kis farokcsóválást, továbbá – ez opcionális, nem mindenki tudja –, torokhangon (ezt imádja!) el is mondom, mit tegyen. Rendszerint félretolja a szaros kis laptopját, és engedelmes. Ebben áll a nagy titok?

Öthónapos szülinapomon kinyírtam egy patkányt. Az őseimet patkányfogásra tartották, de én ezt nem könyvből tudom, hanem az emberem mondta el büszkén. Azt ne kérdezd, hogy kerül Budapestre patkány! De mostantól az egyik hiányzik.

Ezt a játéknyulat – a fülei a számban vannak és ezért nem látszanak – én szereztem, és ajándéknak hoztam haza. Erre L. azt kérdi, hogy nem szomorú-e a szomszéd kislány? Nem értem a felvetést.

A sapkát csak azért ettem meg, mert L. izzadtan ebben szokott volt futni, és ettől jó szagú. Kár volt úgy dugdosni. Legyen hálás inkább a ragaszkodás jelétől.

Az érdekesebb rágcsálható tárgyakat (távirányító, telefontöltő) el szoktam dugni a pokrócom alá. Szerintük ez okosság. Viszont, kérésre, próbálok leszokni.

Ma a Tétényi-fennsíkon, az Űrrepülőtér mellől, ami amúgy egyben modern víztorony is – majd egyszer megmutatom, milyen – elszöktem, „elrohantam, mint bolond”. Mert kábé egy kilométerről megéreztem a tüzelő lány illatát. A kis szuka gazdája hazavitt, de sajnos elzárt minket egymástól. Felhívta a hozzátartozómat, így visszakaptam a gazdámat. Kedvesen annyit mondtam csak neki: – Férfiak vagyunk... Nem volt eléggé megértő, pedig ő is az.

Tegnap voltam életem első koncertjén, amelyet Badacsonyban a Frissterasz nevű helyen a Lázártesók adtak. Tőlem jegyet sem kértek, viszont adtak friss vizet! De ahhoz, hogy az embereimmel elmehessek a koncertre, először nagyon jónak kellett lennem. Erről szóbeli szerződést kötöttünk. Most kb. fél órát vigyázz-ülésben ültem, mert bizonyítanom kellett előbb az elszánt jóságomat. Ugyanis, mint mondtam, a múlt szombaton állítólag helytelenül viselkedtem például a mondott kossal szemben. Amit vállaltam, teljesítettem. A koncert látogatói közül néhányat én már ismertem az intézeti kirándulásról. Én kedveskedtem nekik, ők pedig nekem. A koncert is annyira tetszett, hogy teljesen csendben voltam, pedig el sem aludtam. Szerencsére kutyaként én voltam csak jelen. A házikutyák gyakran tenyérbemászóak, az emberek viszont aranyosabbak. Ezentúl gyakrabban járok majd koncertre.

A kert az enyém, amit az ember velem szembeni kötelezettségét teljesítve nagyjából rendben tart. Az eső után jöttem rá arra, hogy az aranyos kismadarak a babérmeggy egyik ágára építették a fészküket. Sajnos a kismadár nem hülye, a fészket nem lehet elérni. Viszont megeshet, és az jó is lenne, hogy az egyik fióka kiesik, és a fiókát megmentő érzelgősségre hajló ember sincs a közelben. Igaz, ennek valószínűsége eléggé csekély. De hátha mégis!

Olvastam egy cikket a különböző kutyafajták intelligenciájáról. Az első húszban nem volt terrier. Kiderült, hogy a szerző szerint az intelligencia a szófogadás szinonimája. Milyen ostoba emberek vannak!

Most az ún. téli gumikkal foglalkozom. Már vasfogaim vannak, de a felnivel nem tudok mit kezdeni. Azért elővettem. Aztán azt ne mondják, hogy a házimunkából nem veszem ki a részem!