ÉJFÉL UTÁN

Fekete István az első publikációitól kezdve következetesen törekedett arra, hogy befejezett szépprózai munkái megjelenjenek. Verseinek csupán elenyésző hányadát érezte közlésre érettnek, elbeszéléseit és regényeit viszont csaknem kivétel nélkül eljuttatta különböző szerkesztőségekhez, aztán pedig a kötetkiadásukat is fontolóra vette.

A történelem változásai miatt sajátosan fordulatos pályájával magyarázható, hogy műveinek egy része kizárólag folyóirat-közleményként látott napvilágot, a könyv alakú megjelentetésükre már nem volt lehetősége. A halála óta eltelt több mint harminc esztendő alatt ezek zömét sajtó alá rendezték, jelentős mértékben árnyalva az életművéről kialakult meglehetősen egyoldalú vélekedést. A néha elkapkodott, máskor viszont szakszerűtlen kiadói gyakorlat eredményeképpen azonban még a politikai aggályok megszűnte után is számos szöveg került pontatlanul, sőt, csonkán az olvasók kezébe. S ez az elmúlt tizenöt évben kizárólag a figyelmetlenséggel és a tájékozatlansággal magyarázható. Sorozatunk korábbi köteteiben a legjelentősebb mulasztásokat orvosoltuk. Újabb kiadványunk részben e hézagpótló munkának, részben az életmű gazdagságát bemutató tevékenységnek folytatása. A látszólag eklektikus anyag közös jellemzője, hogy az egybeszerkesztettek könyv alakban eddig még sohasem vagy pedig hiányosan jelentek meg. Vagyis a pontosítás mellett az ismeretlenségük is indokolttá tette közlésüket. E válogatásunk is szemléletesen érzékelteti, hogy fel sem merülne csak ifjúsági és vadászíróként számon tartani Fekete Istvánt, ha az életmű 1949 táján lezárul. Témaválasztásait és szemléletmódját tekintve Gárdonyi és Tömörkény, míg nyelvhasználatában Krúdy - a külföldi szerzők közül pedig leginkább a francia Jean Giono és a svéd Selma Lagerlöf - méltó követőjének mondanánk, aki fájdalmasan rövid pályája ellenére mestereinek örökébe lépett. Csakhogy még további húsz éven át alkotott, és a korábbi korszaka iránti közönnyel magyarázható, hogy figyelmen kívül maradt: 1953-tól lényegében ugyanott folytatta, ahol néhány évre abbahagyni kényszerült az írást. Csupán alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez, és ahhoz, hogy csaknem kizárólag az ifjúsági kiadók tartottak igényt munkáira. Méltatói és bírálói szinte kizárólag az utóbbira összpontosítottak műveinek értelmezésekor, és ez együttesen eredményezte, hogy irodalomtörténet-írásunk voltaképpen máig nem tudott mit kezdeni Fekete Istvánnal. Módszeres feltárás, az elfeledett szövegek számba vétele és az állítólag jól ismertek újraolvasása szükséges ahhoz, hogy mindez végre megváltozhasson. Újabb kötetünkkel is e feladat eredményességéhez kívánunk hozzájárulni.