Vén Európa

Martin Du Gard a névtelen, láthatatlan, bár mindenütt jelenvaló s flauberti vagy közékori értelemben vett "jó mesterember", - az, aki mindennél, magánál is többre tartja munkáját s a változatos külső díszeknél a szép egységet s a szilárd matériát. E cicomátlan, szinte rejtett s oly tárgyias művészet Du Gard minden műve közül főképp a "Vieille France"-ban üli diadalát, egy francia falunak "Maupeyrou"-nak egynapos históriájában, amely olyan átlátszó, közvetlen és magától értetődő, mintha a tények és az arcok spontánul sorakoznának egymás mellé, holott mind a szerkezet, mind a részletek ritmusa a legéberebb, legbiztosabb, legboszorkányosabb műgondról tanúskodik.

A levélhordó felkel a nappal, elhozza a vasútról a postát, széthordozza sorjában szegényes napi zsákmányát s estéig, mire behatoltunk vele a házak, a levelek és lelkek titkaiba, már ismerjük az egész falut, hangyamód sürgölődő népét, a kenyérért, a haszonért, a hatalomért való kis küzdelmeit, az ösztönök, a babonák, az ábrándok fény- és árnyjátékát, az otthonok szennyesét, a szívek be nem vallott rögeszméit, egy hihetetlen, jövőtlen, csak a mának élő nemzedéket, amely vígan és vakon táncol kikerülhetetlen sírja felé. "Vieille France"? nem: "Vieille Europe", mint Du Gard e sorok írójának is magyarázta, mikor e sokat támadott és félreértett könyvéért levelekben s nyilatkozatokban kellett helytállnia; s ilymódon a magyar cím mintegy először hangoztatja, amit az iró, tartózkodó szerénységgel, csak a maga országára s falusi társadalmára korlátozott. Ugyanez a tartózkodás, a célzások, sűritések, törések és elhallgatások nagy varázsa - nemcsak az egyes figurák és történetek bemutatásában, hanem, ami még jellemzőbb, az egész könyv "tanulságának" távoli, mintegy halkított zenekíséretként való sejtetésében - írta Gyergyai Albert 1933-ban a négy évvel később irodalmi Nobel-díjat elnyert francia regényíró művének Vén Európa címen megjelent első magyar kiadása elé.