Vigaszág

„A vackán heverő öreg kutya panaszos vonítása fogadta őket. Kate leguggolt, a kutya fejét a térdére fektette, és a fülét dörzsölgetve gyöngéd szavakat mormolt. És utána, (Charles azt hitte, Mathilde gyakori kifejezésével élve, hogy hallucinál), széttárta a karját, a kutya alá nyúlt, és felemelte a földről (igaz, közben beharapta a száját), és kivitte pisilni az udvarra.
Charles annyira megrémült a hallucinációtól, hogy nem is mert utána menni.
Hány kilót nyomhat egy ilyen nagy állat? Harmincat? Negyvenet?

Ez a lány mást sem tett, csak... csak mit is? Elképesztette őt. A mosolya, a tarkója, a lófarka, a kamaszos kis ruhája. A csípője, a mokasszinja, a rakás kölyke a mezőn, a bozótirtási tervei, az éles nyelve, a könnyei, amikor a legkevésbé várná az ember, és most, hogy négy és fél másodperc alatt felrepít egy hatalmas szelindeket... Ez az egész...
Ez túl sok volt neki.
Kate üres kézzel jött vissza.
– Hát magával meg mi van? – kérdezte, a combját porolva. – Olyan képet vág, mintha sortban látta volna Szűz Máriát. A gyerekek mondják így errefelé... Imádom ezt a szólást: „Hé! Mickaël! Sortban láttad a Szűz Máriát, vagy mi?” Egy sört?
Kinyitotta a hűtőt, és a tartalmát vizsgálgatta.
Charles továbbra is nagyon bamba képet vághatott, mert Kate felmutatott egy sört, hogy lássa, miről beszél.
–Hé, itt van még?
És mivel Charles zavarodottságának okát mégsem írhatta a saját közhelyei számlájára, végül megtalálta a racionálisabb magyarázatot:
– A hátsó lábai megbénultak. Ő az egyetlen, akinek nincs neve... Nagy Kutyának hívjuk, és ő az utolsó igazi úriember a házban... Nélküle valószínűleg mi sem lennénk itt ma este... Vagyis én biztosan nem lennék itt...
– Miért?
– Hé... Nincs még elege? – sóhajtott fel Kate.
– Miből?
– A népmesékből.
–Nincs.
És mert Kate máris nekiállt ügyködni a mosogatónál, Charles felemelt egy széket, és mellételepedett.
– Egy salátát még én is meg tudok mosni – jelentette ki. – Na, jöjjön, üljön le... Fogja a sört, és meséljen.
Kate tétovázott.
Erre az építésvezető összeráncolta a szemöldökét, felemelte a mutatóujját, és kiadta a parancsot:
– Sit!
Kate végül leült, lehúzta a gumicsizmát, összébb húzta magán a ruhát, és hátradőlt.
– Ó... – nyögte –, tegnap este óta most ülök le először. Soha nem állok fel többé.
– Képtelen vagyok elfogadni, hogy ennyi emberre főz, és ilyen kevéssé praktikus mosogatója van. Ez már nem is rusztikus lakberendezés, hanem inkább mazochizmus. Vagy inkább sznobizmus?
Kate a sörösüveg szájával egy kandalló melletti ajtóra mutatott:
– Ott van egy cselédszoba... Cselédlányt ugyan nem talál, de van ott egy nagy mosogató, és ha jobban körülnéz, meglátja a mosogatógépet is...
És egy jó nagyot böffentett.
Amúgy ladysen.
– Nagyszerű... de... annyi baj legyen, inkább magával maradok. Majd elboldogulok...
Charles eltűnt, újból előkerült, konyhaszekrényeket nyitogatott, magtalált ezt-azt, és munkához látott.
Kate vidám tekintete kísérte.

Charles a meztelen csigákkal hadakozva kijelentette:
– Még mindig a következő fejezetre várok...
Kate az ablak felé fordult:
– Azt hiszem... októberben érkeztünk ide... Majd később elmesélem, milyen körülmények között, de most túl éhes vagyok ahhoz, hogy én legyek a következő fogás... És néhány hét múlva, amikor egyre korábban kezdett sötétedni, egyre gyakrabban tört rám a félelem... A félelem nagyon új dolog volt az életemben..
– Minden este teljesen egyedül voltam a kicsikkel, és minden este megjelentek a fényszórók csóvái a távolban... Először csak a sétány végén, azután egyre közelebb jöttek... Pedig nem volt semmi. Csak egy autó fényszórói, ami megállt valamiért. De éppen ez volt a legrosszabb: ez a semmi. Mint egy ránk leső sárga szempár. Beszéltem róla Renének. Erre ő odaadta nekem az apja régi vadászpuskáját, de az... Azzal aztán sokra mentem... Így hát egy reggel, miután kitettem a gyerekeket az iskolánál, elmentem a wellness-központba, ami olyan húsz kilométernyire van innen. Tulajdonképpen nem igazi wellnessközpont. Inkább afféle menedékhely, ami egyben kutyamenhely is. Egy... izé, rokonszenves hely, meglehetősen festői külsejű tulajjal, ami azt illeti. Most már a barátom, elég csak azt megnézni, hány korcs dögöt passzolt át azóta nekünk, de aznap, higgye el, majd meghaltam félelmemben. Azt hittem, hogy a végén megfojtva, megerőszakolva és az aprítóba passzírozva végzem. – Elnevette magát. – Azt gondoltam: A fenébe, ki megy el a gyerekekért négyre az iskolába?
– De nem. Vérben úszó tekintet, egy lyuk a koponyában, néhány ujja hiányzik, és agyon van tetoválva, de ez... ez csak egy stílus. Elmondtam neki a gondomat, hosszan hallgatott, majd intett, hogy kövessem. „Ha ezt látják, nem fognak többet szarakodni magával a teraszán, ezt én mondom magának...” Úgy megijedtem, hogy összerezzentem. Egy szartól bűzlő ketrecben egy farkasszerűség tombolt, és mint egy őrült, úgy ugrott a ketrec falának. Két hörgés között a fickó megkérdezte: „Van magánál póráz?”
Hát...
Charles, aki már kidobta a saláta szívét, nevetve fordult hátra:
– És volt magánál póráz, Kate?
– Nemcsak, hogy pórázom nem volt, de azt sem tudtam, hogy fogok beszállni vele az autóba! Az világos, hogy elevenen fel fog falni! De oké... nem hagytam zavarba hozni magam. A fickó fogott egy hevedert, üvöltve kinyitotta a ketrecet, kivonszolta a nyállal borított fenevadat, majd átnyújtotta nekem, mintha egy radiátorról vagy egy könnyűfém felniről lenne szó. „Általában kérek az ilyesmiért valami apróságot, de most hagyjuk a fenébe... Na jól van, most itt hagyom. Dolgom van...” És tényleg ott hagyott, ahol voltam.
Végül sikerült valahogy elráncigálnom a kutyát a csomagtartóig, és akkor...
– És akkor?
– És akkor ott elment a bátorságom.
– És visszaadta a kutyát a fickónak?
– Nem. Úgy döntöttem, gyalog megyek haza... Néhány száz méteren át még hagytam magam vonszolni, de utána eleresztettem azt az őrültet. Azt mondtam neki: „Most vagy velem jössz, és olyan életed lesz, mint egy pasának, és amikor megöregszel, megdarálom a vacsorádat, és minden este a karomban viszlek ki az udvarra, vagy visszamész, és akkor padlószőnyeg leszel egy büdös Renault 5-ösben. Választhatsz.” Persze a dög egyenesen átvágott a mezőkön, és azt hittem, hogy nem is látom többé. De nem... Időnként feltűnt a távolban... Láttam, ahogy megkergeti a varjakat, berohan az erdőbe, és nagy körökben kering körülöttem. De egyre szűkebb körökben... és három órával később, amikor már átkeltünk a falun, lógó nyelvvel, nyugodtan jött utánam. Inni adtam neki, és be akartam zárni a kutyakennelbe arra az időre, amíg René a mopedjén elvisz az autómért, de attól teljesen megőrült, így hát megkértem, hogy várjon meg minket, és ott hagytuk.
Kate belekortyolt a sörösüvegbe, nagyot sóhajtott, majd folytatta:
– De amikor visszajöttünk, azért eléggé be voltam szarva...
– Hogy megszökött?
– Nem, hogy felfalja a gyerekeket! Soha nem felejtem el azt a jelenetet! Akkoriban még az udvaron parkoltam... Nem tudtam, hogy a híd bármelyik percben összedőlhet... A kutya az ajtó előtt feküdt, felemelte a fejét, én leállítottam a motort, és hátrafordultam a gyerekekhez: „Van egy új kutyánk, vadnak látszik, de azt hiszem, hogy ez csak a látszat... Majd kiderül, rendben?”
– Én szálltam ki elsőnek, Hattie a karomban volt, és megkerültem az autót, hogy kinyissam az ajtót a másik kettőnek is. A kutya már felállt, én el akartam indulni felé, de Sam és Alice a kabátomba kapaszkodott. A kutya morogva elindult felénk, mire én azt mondtam neki: „Pofa be, hülye, nem látod, hogy ezek az én kicsinyeim?”, és mind elmentünk sétálni. Nem titkolom, hogy a lábam olyan volt, ...like jelly, és a gyerekek sem sokat segítettek az elején... De aztán végül elengedték a kabátomat... Elmentünk a libikókához, a Nagy Kutya pedig lefeküdt a sétányon. Utána hazamentünk, megvacsoráztunk, a kutya pedig elfoglalta a helyét a kandalló előtt... Később kezdődtek a bajok... A Nagy Kutya megölt egy birkát, két birkát, három birkát... Egy tyúkot, két tyúkot, három tyúkot... Mindenkit kártalanítottam, de aztán megtudtam az egyik, René-féle forrásból, hogy a vadászok sokat beszélnek róla a kocsmában. Hogy hajtóvadászat van készülőben... Így tehát egy este így szóltam hozzá: „Tudod, ha így folytatod, még megölnek a végén...”
Charles egy salátacentrifugával hadakozott, ami valószínűleg még az ősidőkből származott.
– És aztán?
– Aztán úgy csinált, mint máskor: meghallgatott. De az is igaz, hogy akkoriban kaptunk egy kiskutyát, és nem is tudom... talán jó példát akart mutatni neki... Mindenesetre megnyugodott."
(…)