Fény-térben (dedikált példány) [antikvár]

Előszó Sokszor, újra meg úja elgondolkozom, mit is jelent valójában az „amatőr" szóval jelölt fogalom. Élsportolókkal kapcsolatban gyakran hangzik el, írják le az írott sajtóban. Itt persze minden egyértelmű; amatőr sportoló az, aki állandó, pénzkereső munka mellett ér el jegyzett, hírértékkel bíró eredményeket, a professzionális pedig, aki sporttevékenységéből él, az a munkája, fizetést kap érte. De lehet-e ebben az értelemben „amatőr" a költő, az író, a képzőművész? Amatőr költő, író volt-e példának okáért Illyés Gyula, akiről köztudott, hogy egész aktív életét banktisztviselőként élte le ? Professzionális költő volt-e József Attila, akinek soha nem volt ugyan pénzkereső állása, de a verseiből képtelen volt megélni? Az említett alkotóművészek kapcsán bizony egészen más értelmet kell adnunk az „amatőr", illetve a „professzionális" jelzőknek, egészen más kritériumok alapján kell megítélnünk, kit milyen kategóriába soroljunk. Professzionális az az alkotóművész, aki - ösztönösen vagy tudatosan - teljes birtokában van kifejezőeszközeinek, s azokat teljes biztonsággal alkalmazni képes. Aki úgy tudja kifejezni önnön belső lelki tartalmait, hogy olvasói is átérezhessék; saját lelki tartalmaikat fejezte ki. Aki képes meglátni, és megláttatni a világ eleddig rejtett összefüggéseit, a nagy elődök örökébe lépvén az új felfedezés örömét adva azoknak, akik kézbe veszik az írást, s szemük előtt életre kelnek a holt betűk. A költő eszköze a szókép, a nyelv szavaival űzött varázslat, a mágia. Ugyanakkor ezzel a varázslattal nagyon is reális érzelmek szólalnak meg, összefüggésekre derül fény az alkotásban, a mű egészének kompozíciójában, s olvasói úgy bólinthatnak rá a szépségére, mint egy közmondás igazságára.