A szél dala (dedikált példány) [antikvár]

ELŐJÁTÉK Tasunka Vitko egyedül állt lovával a kopár hegygerincen. Minden csendes volt körülötte, csak a szél kavargott nyugtalanul, meg-megújuló rohammal az elnémult csatatér fölött. Az indián még egyszer körbetekintett a magaslatról, mielőtt sátrába tért volna. Lepillantott a völgybe, ahol a kanyargós folyót övező szirtek alatt a védtelenek sátrai álltak, a védteleneké, akiket ma sikerült megoltalmazni. Odalentről felhallatszott hozzá a halottsirató ének azokért a harcosokért, akik elestek. Nem szerette a gyásznak ezt a hangosan síró dallamát, de ő a győzelmét sem énekelte meg soha. És ma győzött. Ez a nap jó volt, győzni is és meghalni is. Ma nem ejtettek foglyokat. De a védtelenek odalent a völgyben élnek. Körös-körül fiistpamacsok lebbentek fel a környező magaslatokról. Tasunka Vitko megértette, mit jeleznek az őrszemek: újabb lovascsapat érkezett dél felől, ahonnan a nyár és a növekedést adó erő jön. Most milahanskák jönnek, hogy öljenek, és nem tudják, hogy már nem segíthetnek a társaikon. Sem a halottakon, sem pedig azokon ott a dombon, akik szűkölnek a félelemtől, mint a csapdába esett sakál, mert körül vannak zárva. A nagy harc után Tasunka Vitko már nem akart ölni. Kelet felé fordult. Ott, a végtelenbe vesző látóhatáron túl lakik a hajnalcsillag, amely bölccsé teszi az embert, és Tasunka Vitko tudta, hogy a legyőzött csapatok helyébe mindig újak jönnek keletről, ahonnan a fény, mert ott több a wasicun, mint ahány csillagot hordoz az ég. Északon, ahonnan a fehér szél fúj, egy idegen ország terül el, amely talán befogadja a lakota nép üldözött fiait. De vajon jobb-e élni idegenben, mint csatában halni meg a saját földjükön? Tasunka Vitko lassan elfordította a fejét nyugat felé, ahonnan a Mennydörgésmadár az esőt hozza. Sokáig állt így, mozdulatlanul. A szél jajongva örvénylett és a nyaka köré fújta hosszú haját, port, vér- és füstszagot csapott az arcába, elhozta a halotti ének foszlányait a füléhez a völgyből, ahol a védtelenek ma éjjel biztonságban lesznek. Gondolatokba mélyedve nézte a napot, amely a távoli