Emlékkövek az Árnyas úton (dedikált példány) [antikvár]

Az emlékek nem olyanok, mint az álmok, mert az álom olykor úgy repül tova, hogy vissza sem idézhető. Az emlékek elpihennek, mint frigyládába rejtett kelengyék, drágakövek, aztán egyszer csak felénk villantják fényüket. Mi tenyerünkre tesszük, rájuk csodálkozunk, lám, milyen villogóan megőrizték hajdani csillogásukat. Nem szólunk semmit, hagyjuk, hogy ők meséljenek. Ekkor - mint gyöngyszemeket - felénk gurítják a múltat. Mi ülünk és hallgatjuk. Lelkünket melegség járja át. Ha ujjunk megérintené az érzést, talán meg is perzselődne. De az emlékezet nem perzsel, csak világít, elnyugtató meleget ad, mint a gyertya lángja, mikor leheletnyi fénnyel vesz körül. Olykor kíméletlen vendég a múlt, mert nem csak kézen ragad, szívünket is marokra szorítva vonszol időtlen időkön, járatlan utakon át. Sokszor úgy érezzük, nem bírjuk már tovább hegynek felfelé görgetni a követ, megroskadunk az emlékek súlya alatt, de mégis vállaljuk, mégis újra talpra állunk, mert minden újabb emelkedőn egy rég eltűnt kedves arc mosolyog ránk, megszólal a régóta bennünk szunnyadó hang, a rég lehorgasztott fejű dália újra ránk emeli selymes tekintetét, meglegyint a petúnia illata, ránk bólint az akác. Az emlék a legkegyetlenebb látogató. Az álom tovaszáll, talán vissza se tér többé, de a sejtjeinkbe rögzült múlt emléke ránk duruzsol lépten-nyomon, ünnep- és hétköznapjainkon. Végigsétál az ember az utcán, bekukkant egy kapu alá, egy kerítés mögött elterülő kertbe, beleskel egy félrehúzott függöny mögé, és máris bekerítette, rabul ejtette a száguldó évek távlatából visszaröppent múlt emléke.