Bolond Istók csínytevései [antikvár]

Részlet: Torokköszörülés A kelet-európai rendszerek kellős közepébe trafáló sziporka szerint a létező szocializmusban azért volt kétrétegű a vécépapír, mert mindenből küldeni kellett egy másodpéldányt Moszkvába (ahogy manapság, a létező kapitalizmusban, Brüsszelbe). A korszak lenyomataiként az itt következő, serdületlen delfineknek nem ajánlott lapok is ilyen másodpéldányok, csakhogy nem Moszkvának és nem is Brüsszelnek, hanem honi használatra vannak szánva. Hasznos talán és mulattató is, ha a közelmúlt (és mert nincs kecmec és nincs kegyelem: a közeljövő), a hunniai operettbol-sevizmus gyászos kisszerűsége, dagályos kergeségei, ideológiai bűzbombákkal, robbanó habos tortákkal teli históriái a nyilvánosság tudomására jutnak, és nem felejtődnek el. Ami egykor bánat volt - a nyoszolyánkon bagzó, kenye-rünket-borunkat éldelő, lelkünkbe okádó, húsunkat-vérünket emésztő, életidőnket eltékozló moszkovita pribékhad tébolyult vircsaftja -, az ma kutyakomédia? Amúgy meg széltoló ripacsok vagyunk mindahányan. Erdemünk, mint kövön hangyanyom. Tudásra törpék, vakságra nagyok, imádunk pöffeszkedni, adni a bankot, hasogatni a színfalakat, hogy aztán beszéljenek, kivált pedig írjanak rólunk, és személyünkre irányuljon a közfigyelem. Ha nem akad famulusunk, hát fölcsapunk tulajdon Eckermannunkká. Pedig Isten látja a lelkünk: parádés álcáink mögött csak egy kárvallott tarajos gőte lapít. Az írás ugyan kópé mesterség, a semmittevés körmönfont válfaja, de nem csip-csup gyerekjáték és nem tréfadolog (dehogynem!), és ha már nekiül az ember, többnyire jutalmat is vár érte. Nem pénzt vagy díjakat, hanem hogy olvassák, amit írt, és dicsérjék vagy csepüljék, ha van miért. Megvallom, én sem veszem zokon, ha foglalkoznak szóbarkácsolataimmal, ámbár sem dicséretet nem kívánok, sem gáncstól nem félek. 5