Lily - A bosszú meséje

A Gustav-szonáta, a Zene és csend és A kegyelem szigetei című díjnyertes regények szerzőjének legújabb alkotása, mely a Times szerint megjelenésekor az év egyik legjobb könyve volt.

1850-ben egy fiatal rendőr egy londoni parkban talál egy csecsemőt. Lily Mortimer árvaházban cseperedik, aztán vidékre kerül, nevelőszülőkhöz. Gyermekkorát Suffolkban tölti. Amikor dolgozni kezd, Belle Prettywood londoni parókaszalonjában talál munkát. Látszólag minden rendben, de Lily mindeközben borzasztó titkot őriz.

Sam Trench, az egykori fiatal rendőr nem veszíti szem elől a fiatal nőt, akit annak idején, csecsemőkorában megmentett. Amikor viszontlátják egymást, azonnal kölcsönös vonzalmat éreznek – Lily biztos abban, hogy Samnél megtalálja boldogságát. De lehetséges, hogy éppen ő fogja leleplezni a bűnt, amit a lány elkövetett? Ő fogja elhozni Lily számára a halálos ítéletet?



Mások a kötetről

TIMES - AZ ÉV EGYIK LEGJOBB KÖNYVE
Richard and Judy Book Club

„Lenyűgöző... Tremain zsigeri elevenséggel kelti életre a viktoriánus Londont ebben a mélyen emberi regényben, miközben bűn és jóvátétel, elutasítás, szegénység és bűntudat témáit bontja ki.” – Observer

„Pompás, kristálytiszta próza, megragadó cselekmény.” – Daily Telegraph

„Ez a történet nemcsak hogy felnő az atmoszférikus, szívbe markoló regénykezdethez, hanem még emeli is a tétet... Bámulatos történetmesélés, ahol a bosszú és a jóvátétel egységben valósul meg.” – Mail on Sunday

„Tremain újabb letehetetlen alkotása a viktoriánus Londonba vezet, ahol a bátor Lily alakja kel életre a regény lapjain.” – Good Housekeeping

„Tökéletes írásmód, érzelmektől túlcsorduló történet a viktoriánus korból.” – Times

„Tremain tehetsége abban áll, hogy szereplői az élet minden területén megfordulnak, ennek ellenére megalapozottan jelenítik meg a regény szerzőjének világképét.” – Harper's Bazaar

„Egyik kedvenc szerzőm.” – Nina Stibbe

„Tremain az egyik legjobb ma élő regényíró.” – Sara Collins

„Lüktetően eleven... más nem tud így írni, hogy megszakadjon tőle az ember szíve.” – Neel Mukherjee



Idézetek a kötetből

„Én Lily Mortimer vagyok, és nem fogok sírni.”

„Még senki sem sejti, hogy ő gyilkos. Ártatlan kislánynak látják. Egy hónap múlva betölti a tizenhetet. Az arca gödröcskés, a haja barna és selymes. A hangja halk. A keze ügyes. Belle Prettywood London-szerte híres Parókaszalonjában dolgozik. Minden vasárnap kék szövetruhában templomba megy. És egy virágról, a liliomról nevezték el: Lily.”

„Így aztán aki egyszer megérkezett a Varjútanyára, annak nem volt kedve elmenni onnan. A tanya elrejtette az ember gondolatai elől a kinti világ mérhetetlenségét. Eszébe se jutott senkinek, hogy alig hetven mérföldre onnan létezhet egy olyan város, mint London, ahol a kisgyerekeket kéményseprésre vagy szövőgépek melletti robotra kényszerítik, meg arra, hogy lerágott csontokon éljenek, és négyen-öten aludjanak egy ágyban.”

„Nellie Buck olyan gyengéd, vigasztaló tekintettel nézett a világba melle terebélyes polca fölött, hogy mindenki, aki ismerte, azt a megfoghatatlan lelki nyugalmat érezte a közelében, amely szinte már boldogság. Ez a tekintet esett Lilyre, amikor sebes lábú csecsemőként Suffolkba küldték a londoni Lelencházból, hogy Nellie viselje gondját.”

„Azt senki se mondta meg a lelencnek, hogy hatéves korában visszaküldik Londonba, Thomas Coram nagyszerű intézményébe. Senki sem figyelmeztette, mennyire megverik majd, amiért Nellie Buck után sír, és amiért egyszer kísérletet tesz, hogy megszökjön az otthonból, és visszataláljon a Varjútanyára.”

„A nevek nagyon fontosak, mondta, és ha az emberek nem tudják a nevedet, olyan vagy, mint a fák közt imbolygó árnyék, vagy a földek fölött szálló bogáncspihe – anyagtalan.”

„Lily észrevette, hogy az útszélen kihajtott a podagrafű. Perkin Buck mindig arra biztatta a gyerekeket, hogy igyekezzenek gyökerestül kitépni, ahol csak látják, mert ez a gyom mindent kiirt maga körül, néha még meg is jutalmazta őket (egy pennyssel vagy medvecukorral), ha kihúzkodták hosszú, gumós gyökerét. Lily most odament a podagrafűcsomóhoz, leguggolt és jól megnézte, de nem próbálta meg kitépni, csak néhány zöld hajtást szakított le róla, kis csokorba fogta, az járt a fejében, hogy ha Londonban nincs zöld növény, ahogy Jesse-től hallotta, majd ezek a magával vitt keserű podagrafűlevelek emlékeztetik mindarra, amit elveszített.”

„Nem pénzért vagy kincsekért ölt. Nincs semmije, csak a munkája a Parókaszalonban, és a vasárnap öröme, amikor templomba mehet, nem azért, mert még hisz Istenben vagy Jézus Krisztusban és az ő feltámadásában, hanem mert olyan gyönyörű a színes üvegablakokon beeső fény, és mert ha körülnéz, megpillanthatja a férfit, aki le sem veszi róla a szemét, és akinek a nyugodt tekintete elvonja figyelmét a saját rettegéséről.”

„Olyan ügyesen és gyorsan bánik a horgolótűvel, amely behúzza a hajat és belecsomózza a csipke „montúrába”, hogy a többiek csak ámulnak rajta. Azért olyan fürgék az ujjai, mondja nekik Lily, mert Nellie-től megtanult varrni, és ahányszor csak kiejti Nellie nevét, mintha ólomsúly nehezedne a szívére.”

„Rózsavíz illata lengi körül, és még valami, valami nehéz szag, amit Lily nem tud pontosan megnevezni, de úgy gondolja, talán a kielégítetlen lélek kipárolgása, mert akármennyi pénzt szerez Belle, mindig többre vágyik; akárhány férfit elcsábít, mindig újabbakra veti ki a hálóját.”

„Nincs értelme – mondta neki egyszer Nellie Buck – olyasmi után kutatni, amit úgyse találunk meg soha.”

„Londonban olyan hideg a tél, hogy a zúzmara cukorbevonatként simul a fekete vaskorlátokra, és még a moslék is csillogó karamellszínűre fagy a csatornában.”

„A szomorúság mindig velünk marad, mint a londoni pára vagy köd, mindig jelen van, még a derűs napokon is, lesi, mikor jöhet vissza. De tudja, mit mondok magamban, ha ez elkeserít? Azt mondom, hogy volt az életemben egyetlen fontos, önzetlen cselekedet, az, hogy magát megmentettem, és ma már úgy érzem, ez segít elkerülni a kétségbeesést.”