Világjáró magyarok [antikvár]

ELŐSZÓ A kiadványunkban közzétett írások „Nagy magyar világjárók" címmel - folytatásokban hétről hétre, rövidített formában - a Népszava hasábjain jelentek meg 1986 júniusától 1986 november végéig. A sorozatnak olyan jó volt a visszhangja, hogy a kiadó úgy határozott, bővített formában könyv alakban is megjelenteti a művet. Kötetünk a szentgalleni kalandozókkal indítja a világjáró magyarok sorát. Julianus barát után a királyok követeként sokat utazgató humanista tudós, Vitéz János alakjáról, ezt követően a protestáns prédikátorok, a török rabok s a magyar művelődés apostolai, a XVIII. századból pedig a bujdosók, jezsuiták, katonák és céhlegények világjárásáról, fordulatos sorsukról adunk ismertetést. A XIX. és XX. századból az őshazakutatók, a fejlettebb nyugati „modellt" megismerni akarók, a földrajzi felfedezők és az elkötelezett világjárók közül vettünk fel néhányat sorozatunkba. Végül a sort az első magyar ember világűrutazása zárja. A válogatás sajátos szempontjai döntötték el, hogy kik kerülhettek a kiadványba, és miért maradtak ki mások. Tudjuk, hogy Magyarországról nemcsak azok keltek útra, s lennének megörökítésre méltók, akikről itt megemlékeztünk. A XVI-XVII. századból például feltétlenül foglalkozni kellett volna Balassi Bálint, Szepsi Csombor Márton, Pázmány Péter, Bethlen Miklós, a gályarabok vándorlásaival, éppen úgy, mint az uralkodói udvarokba többnyire szorongva útra kelő követekkel. S lehet-e teljes a XVIII. századi világjárók köre a legendás hírű Benyovszky Móric, az országban is sokat utazgató Bél Mátyás és Kitaibel Pál, az Európát járó Berzeviczy Gergely és Pethe Ferenc nélkül?