Filmesztétika IV. [antikvár]

Amikor az olasz kisvárosok szegénynegyedének utcácskáin, zegzugos lépcsőházaiban, bérházainak körfolyosóin munkások és munkanélküliek, volt hadifoglyok és otthontalan csavargók, feketézők és elhagyott gyermekek közt, a béke első évében feltűntek először a filmesek, értetlen megütközés, ironikus megjegyzések hada fogadta őket: az összeverődött tömeg furcsálkodva, nevetve nézegette felvonulásukat. Pedig Vittorio de Sica, Rossellini s az új filmművészeti törekvések apostolai nem léptek merőben új útra, amikor az utcát és az utca emberét kezdték fényképezni, csupán felelevenítették a háború utáni Olaszországban a filmművészet kezdetének egyik hagyományát, a Lumiére testvérek örökségét. Nyomban a film megszületésének esztendejében, 1895-ben már megmutatkoott a filmművészeti ábrázolás két alaplehetősége. Az egyik: az előttünk, körülöttünk levő valóság lefényképezése közvetlenül, anélkül, hogy színészeket léptetnénk fel a történetben, esetleg egyenesen úgy, hogy különösebb "történetet" (a szó irodalmi értelmében) nem is akarunk a filmen megörökíteni. A Lumiére testvérek egy vonat érkezését filmezték le, a gyárból kiözönlő munkásokat, egy kisbaba reggelizését. Ebből a módszerből, szemléletből fejlődött ki a közvetlen valóságábrázolásra törekvő film, végső soron a dokumentumfilm műfaja. A másik utat Georges Méliés járta nagy következetességgel. Ő "megrendezte" filmjeit, történetet vett szalagra színészekkel, előre elképzelt fordulatokat fényképezett - műteremben, mesterséges környezetben, mesterséges világítás mellett, trükköket talált ki, díszleteket rajzoltatott és építtetett -, azaz feltalálta a mai értelemben vett "játékfilmet".