Adoremus 2004. május [antikvár]

Részlet a könyvből: AMIT A DOXOLÓGIÁKRÓL (DICSŐÍTÉS) TUDNI KELL A kifejezés a görög doxa (dicsőség) és logos (beszéd) kifejezésekből származva, jelentése dicsőítő imádság. A tartalma valamennyinek a Szentháromság dicsőítése hol egyszerűbb, hol díszesebb vagy bővebb formában. Többféle doxológiát ismerünk, amelyek a liturgia különböző helyein találhatók meg. Szerepük mindenképpen az isteni személyek dicsőítése. A nagy doxológia alatt a szentmise dicsőítő énekét - a Dicsőség a magasságban Istennek és a földön békesség a jóakaratú embereknek - kezdetűt értjük. Az ősegyház egyik legősibb, nem biblikus himnusza. Keletkezése a homályba vész. Kétségtelen, hogy keletről származik, és görögül imádkozták. Helye azonban nem a misében, hanem a hajnali dicsőítésben volt. Szent Atanáztól (373) tudjuk, hogy a szüzeknek hajnalban kellett énekelniük. Hogy ekkor már nagyon ismert himnusz volt, az bizonyítja, hogy csak egy részét írta le, hozzáfűzve: stb. A 3-4. században a hitviták korában kissé átalakították, hogy a hívek minél tökéletesebben ismerjék hitünk igazságait, főleg Krisztus istenségére vonatkozóan és őt felkiáltásaikkal magasztalják. A nyugati egyházba a 4. században került át. Sokáig különböző személyeket jelöltek meg szerzőként, illetve fordítóként, de ezt pontosan megállapítani nem tudjuk. Kezdetben csak a karácsonyi misében a pápa énekelte, majd használatát kiterjesztették a vasárnapokra és az ünnepekre, ha azt püspök végezte. A 11. században azonban a személyek megkülönböztetése megszűnt, és a liturgikus előírásoknak megfelelően pap és püspök egyaránt énekelte. Mivel a nép énekére is számítottak, ezért kezdetben egyszerű dallamai voltak, majd egyre díszesebbek, a többszólamúság korában pedig már egyre hatalmasabb kompozíciói voltak a miséknek.