Múzeumcafé 2016/1. március-április [antikvár]

Útjára indult egy lap 2007 októberében, az eredeti elképzelés szerint a magyar múzeumok magazinja, és most, hogy az olvasók elé kerül ennek 51. száma, az öndefiníciónak szinte már egyetlen pontja sem igaz: nem tisztán magyar, nem feltétlenül múzeum és már csak alig magazin. Szó sincs arról, hogy az eredeti koncepciót teljesen, minden részletében elvetettük volna, csak újragondoltuk, megpróbáltunk lepucolni róla minden hordalékot, amit majd egy évtizede összeszedett és magával sodort. Ugyanakkor a múzeum és az emlékezet minden területének az értékek megőrzéséről kell szólnia, egy muzeológiai folyóirat is megőrzi a saját értékeit, azokat, amelyeket velünk egyetértésben mások is annak tartanak. („Ős rendetlenségből új rendetlenségbe halad minden.") A lap identitásváltást is jelző megváltozott mérete mellett fontos változás, hogy az adott lapszámra vonatkozó központi témát ezúttal alaposabban, nagyobb felületen dolgozzuk fel. A szerkesztők önző módon (és ideális esetben, ha nem kényszerként tekintenek a munkájukra) mindig olyan lapot készítenek, amilyet maguk is szeretnének olvasni. Csapatunk különböző területekről érkező, a művészetnek, muzeológiának más-más aspektusával (történelem, néprajz, modern és kortárs művészet, társadalomtörténet) foglalkozó szerkesztőkből, munkatársakból áll. A központi témák kiválasztásakor elégedetten vesszük tudomásul, hogy mindegyik interdiszciplináris, vagy mi vagyunk annyira nyitottak és lelkesek, hogy mindannyian megtaláljuk magunkat bennük. Az erre a lapszámra választott témánk ideáltípusa a kutatási és érdeklődési területek találkozásának: a történelem hagyatéka, az épített örökség, amelynek a nagy rombolás(ok) utáni többedik generációjaként sajnálkozunk az eltékozolt, megsemmisült vagyon láttán. Felkértünk történészt, hogy tekintse át a pusztítás stációit, műemléki kutatásban járatos művészettörténészeket, hogy beszéljenek a funkciójukat vesztett vagy cserélt épületekről, megnéztük, hogyan működik múzeum kolostorban, főúri kastélyban, van-e nyoma az épület és a benne valaha élők emlékezetének, hogyan lehet megmenteni egy gyűjteményt, ha az őrzés eredeti helye egyszer csak nem lett alkalmas rá, de megszólal restaurátor, aki a templomdíszekből múzeumi tárgyakká vált oltárokat tett kiállíthatóvá, múzeumpedagógus, aki a legfiatalabbaknak idézi fel egy kastély történelmét. Ez tehát a jelen, ami pedig a jövőt illeti, „tele vagyunk tervekkel, semmi szorongás". (Idézetek Térey János A Legkisebb Jégkorszak című kötetéből.) Gréczl Emőke