Bővebb ismertető
Részlet:
VII. Emánuel és kora
Mák István, a budapesti „Krajcáros Igazság" párisi levelezője egy enyhe szeptemberi estén tanácstalanul és elmélázva ült műmárvány Íróasztala előtt a párisi Café Terminus terasszán. Az asztalon a költői ihlet összes szerszámai: papiros, tinta, toll, cigaretta és konyak, testvéries egyetértésben, példás türelemmel várakoztak arra, hogy a párisi levelező munkához lásson. A párisi levelező azonban konokul tovább merengett és megértés nélkül bámult a levegőbe, a villamos hirdetések kigyúló és elalvó betűire, az asztalok között ide-oda cikázó pincérekre, a szomszéd asztaloknál ülő lármás burzsoákra és bizonytalan kis nőkre, a nyikorgó omnibuszokra és az esti újságokkal száguldozó rikkancsokra, az egész életre, amely üres tekintete előtt elrobogott.
Mák Istvánnal ezen az estén kábító és hajmeresztő, félelmetes és mulatságos, fantasztikus és szenzációs dolog történt. A cirill tudományos akadémia megválasztotta dísztagjának. Félórával azelőtt kapta meg az oklevelet, óriási, ötpecsétes borítékban, amelynek jobb sarkában, fönt, cifra és olvashatatlan cirill betűk feketéitek, bal sarkában pedig öt, részint zöld, részint sárga cirill bélyeg sorakozott egymás mellé. A bélyegeken, úgy a zöldeken, mint a sárgákon, egy szőke fiatal ember képe volt látható, az új királyé, ama VII. Emánuelé, akit két hónap előtt koronáztak meg a grovai Szent-Szűz templomában. Az oklevél mellett egy másik levél is volt, minden ok nélkül és cirillül, amely bonyodalmas nyelvről a jeles párisi levelezőnek a leghalványabb sejtése sem volt.
Nem meglepő, hogy egy kicsit elszédült ettől a nagy kitüntetéstől. Szerény ember volt, akit az élet eddig nem nagyon kényeztetett. Irodalmi sikerei inkább mérsékeltek voltak. Az édes magyar haza rosszúl bánt vele. Nem volt tagja a Petőfi-társaságnak. Nem volt tagja a Kisfaludy-társaságnak. Sőt egyetlenegy vidéki irodalmi társaságnak sem. A magyar tudományos akadémia nem érdeklődött munkássága iránt. Sem elegyes, sem összes költeményeinek nem talált kiadót. Drámáit a Nemzeti Színház drámabiráló bizottsága ridegen, de csökönyösen visszautasította. És most a cirill tudományos akadémia megválasztotta még csak nem is rendes, hanem dísztagjának! Egy nyomorúságos balkáni akadémia látta meg benne a nagy embert. Öreg kecsketolvajok megemelték előtte a kalapjukat, érző szivükre ölelték, megkoszorúzták a legszebb jutalommal. Hiába, az ilyesmi még-is csak jól esik az embernek.
Pósa Lajos (Radnót, 1850. április 9. – Budapest, 1914. július 9.) a magyar gyermekirodalom klasszikusa, dalszerző.
Egyszerű református földművelő szülők gyermeke, akik az eszes fiút szegényes anyagi viszonyaik ellenére is taníttatták. A gimnázium hat osztályát Rimaszombatban végezte, a két felsőt Sárospatakon, majd a budapesti egyetem bölcseleti karán a tanári pályára készült és a rendes tanfolyamot el is végezte. Ezalatt folyton súlyos anyagi bajokkal küzdött. Mint egyetemi hallgató óraadással és a lapokba írogatással tartotta fenn magát. Öröme, vigasztalása a költészet volt; sőt feláldozta ez ábrándjának már-már biztosított életpályáját is. Volt kisegítő-tanár a fővárosi reáliskolában (a belvárosban, meg a Józsefvárosban is) egy évig; de egyrészt beteges volt, másrészt pedig mindenáron költő akart lenni. Felhagyott tehát a kenyérpályával és folyton írt. Írói pályáját a Tóth Kálmán szerkesztette Bolond Miska c. humorisztikus lapnál kezdette az 1870-es évek elején mint rendes belső munkatárs; ily minőségben 1875-ig Csernátoni Ellenőrjébe is dolgozott, majd a Toldy István szerkesztésében megjelent Nemzeti Hírlaphoz került és 1881-től a Szegedi Napló munkatársa volt. Majdnem kivétel nélkül minden napi és hetilapba s folyóiratba írt, a fővárosiakon kívül számos vidékibe is. Mint munkatárs és segédszerkesztő Szegeden 1889 végéig működött, amikor mint már országszerte ismert gyermekköltőt a Singer és Wolfner cég egy megindítandó gyermeklap szerkesztőjéül meghívta Budapestre. Szegeden arany tollal tisztelték meg, eljöttekor pár száz gyermek arcképéből albumot nyújtottak át neki s a város intelligenciája búcsúünnepet rendezett tiszteletére. Ezután Budapesten működött, Benedek Elekkel együtt megindította az első irodalmi értékű gyermeklapot Az Én Újságom címmel, s annak szerkesztője volt.
A gyermekköltészet mellett kiválóan a hazafias lírát művelte, nevezetes politikai események alkalmával gyakran adva kifejezést a hazafiérzésnek. Ilynemű költeményeinek lelkesítő hatása alatt határozták el és kötelezték magukat a gyorokménesi szőlőbirtokosok, hogy a költőt minden évben Lajos napján egy hordó ménesi borral tisztelik meg. Az első évi tiszteletadót 1896-ban külön küldöttség művészileg faragott hordóban adta át egy írói estélyen az ún. Pósa-asztalnál. 1901-ben megházasodott és anyja halála után feleségével együtt Radnótra költözött, azonban alig egy év múlva ismét visszatért a fővárosba. 1892-ben a Petőfi-társaság tagjának választotta.
Számos verskötete és több mint 50 kötetnyi gyermekverse jelent meg. Mintegy 800 dalt írt, ebből vagy 400 meg van zenésítve; a legtöbb magyar dallamszerző felhasználta szövegeit, leginkább azonban Dankó Pista és Lányi Géza. Műveit számos idegen nyelvre lefordították.