Korunk 1990. október [antikvár]

Részlet: "CS. GYlMESI ÉVA Egyház a világban Akik hisznek, talán nem tudják, amit a nem hívők, ám hinni akarók éreznek csak igazán: hogy a hit korántsem olyan magától értetődő képesség, mint a látás vagy a hallás, hanem az Isten ajándéka. Ezért oly érthetetlen a kívülállók számára minden dogma is, ami a hívőket egymástól elválasztja. Nem értik a dogmákon alapuló felekezeti különbségeket, a nézeteltéréseket azok között, akik végül is mind monoteisták, vagy akik Jézus Krisztusban egyaránt hisznek. Milyen Isten az, aki megengedi, hogy az Ö nevében vetélkedjenek vagy háborúskodjanak az emberek? Az inkvizíció, a reformáció és az ellenreformáció, a zsidóüldözések erőszaktettei az ilyenek számára mind érvül szolgálnak, hogy igazolva lássák: a belsőleg megosztott kereszténység nem vitte, nem is vihette ¦előre a szeretet és a megbékélés ügyét a világban. Akik egy adott felekezet hagyományainak szellemében nevelődtek, katolikusnak, reformátusnak vagy izraelitának, azoknak a hitében ma is meghatározó szerepet játszik a dogma. Vallásos életükbe úgy épül bele a sajátos felekezeti felfogás, mintha az szervesen hozzátartoznék az isteni kinyilatkoztatáshoz. Gyakran előforduló abszurd jelenség, hogy a vallásosnak nevelt ember valójában nem Istenben hisz, hanem a felekezetére büszke, amelyhez tartozik, és fölényesen vagy ellenfélként kezeli azt, aki más vallású. Pedig a dogmák az emberi elme termékei, a teremtmény okoskodásai, aki így vagy amúgy értelmezi a Szentírást. Megnyugtatóan igazolni őket nem lehet. Lehet, hogy felekezeti szempontból eretnek gondolat ez. De hivő ember gondolata, aki a hitet nem neveltetése által, és nem is akarati úton szerezte meg, hanem valóban ajándékba kapta. És ez a hit betöltötte benne azt az egzisztenciális űrt, melyet mindenki érez, ha nem tud is megnevezni. Szorongásként él benne, a bizonyosság hiányaként, az értelmetlen élettől való félelemként Ez az a belső pusztaság, ahova mindannyian be szoktunk tévedni, s ahol a mégoly okos elme sem tud kezdeni semmit, és a szabadság is fölöslegesnek látszik. Legfeljebb arra jó, hogy a halál mellett döntsön az ember. Nehéz leírni ezt a pusztaságot. Aki hitben nőtt fel, kevésbé ismeri. Itt nincs semmiféle bizonyosság, ami az értelem számára megnyugtató. Túl van minden öncsaláson és magánideológián. A teljes bizonytalanság, a nem-tudás tudása van itt. És ez a pusztaság alázatra int: Vajon mi a bizonyos abból, amit mi eddig így vagy amúgy, de tudni véltünk? Ha Istent megtaláltuk, a tudás korlátaival kapcsolatos alázat akkor is megmarad. Bármilyen közel van hozzám, Róla tudom a legkevesebbet. Hiszen Ö végtelen. De a hit, hogy megváltott, nevemen szólított, az övé vagyok, megváltoztat, és értelmet ad az életemnek. A dolgom az, hogy az Ö szeretetét továbbadjam. És ez a legfontosabb. Hogyan jövök én ahhoz, hogy a végtelent, „ami minden értelmet felülhalad", dogmák közé •szorítva magyarázzam, s eldöntsem, hogy melyik vallás az igazi azok közül, akik mind Jézus Krisztusra esküsznek? A hitetlen vagy a tagadó is"