Pedagógiai műhely 2007/2. [antikvár]

Részlet: TANULMÁNYOK János István A rejtőzködő lírikus* Monarchiabeli léptékkel mérve is Anarcs messzebb esik Budapesttől, mint Párizstól: hiszen míg ahhoz szinte semmi, ehhez legalább Czóbel Minka és olykor-olykor megjelenő baráti köre, mint mondjuk Justh Zsigmond kapcsolják az időben egyre lazább szálakkal. Talán Justh otthonosabb volt Párizs önfelmutató művészköreiben, mint Minka, mégis mindketten tudták, jobban mondva Minka inkább tiltakozással vette tudomásul azt az evidenciát, hogy az az archaikusnak és oly patriarchálisnak érzett világ, melyben gyerekkoruk önfeledten elmerült, immár végképp csak az illúziókban létezik. Justh nagyvonalúan vonja meg a mérleget, Komjáthy Jenő tépelődő számvetéssel szembesül az Atlantisszá változott régi illúziókkal: az a társadalmi csoport, mely egy-két emberöltővel ezelőtt még a nemzet heroikus támaszát jelentette, végképp perifériára kényszerült. Sokan felismerik, látják e folyamatot, kevesen szembesülnek vele. Még többen vesztesként élik meg, más-és más költői-művészi reflexiókkal, ám talán egy sem akad a Fuimus-világ sirató parentálói vagy éppen ironikus ábrázolói közül, aki az exodust, a kivonulást választaná. Czóbel Minka a kivétel. „E hanyatló világhoz tartozva - s ráadásul falusiként - nőként fokozottan élte át az outsider sorsát; természetesen nem a kirekesztett, hanem a kivonuló ember gesztusaival." Sokat megmagyaráz ez az önkéntes magányba vonulás lírája karakterének alakulásából. Érzékenyebb lett anarcsi magányában nem csupán a szecesszió létérzése és ábrázolásmódja iránt, de szimbolizmus dekadenciájának modernégét is igazabbul átélhette, mint megannyi kortársa, előbb, mint pl. Ady, s ha nem is oly tiszta és kényszerű paradigma mentén, mint a francia példaképek, Baudelaire vagy Verlaine, ám legalább a nemzeti kontinuitás hitelességével. Mert Czóbel Minka költészete a népnemzeti hagyományoktól indul, Arany-utánérzések mentén bontakozik ki az a bizonyos szecessziós látásmód és ábrázolástechnika, mely végigkíséri egész költészetét, amelynek mélyen azonban tagadhatatlanul felborong a későromantika modöros attitűdje is: Lassú halált, szív halálát várja Zordon ősi szklabinyai várba Szép úrnője a mogorva várnak, Egyet érez, de majd gondol százat. Hogy a hulló őszi ködöt látja, Egyik emlék a másikat váltja. Két emlékbe szíve belevásik, Egyik édes, keserű a másik (Forgách Zsuzsánna) Számos példával lehet illusztrálni, a korai Czóbel Arany-Tompa vonulathoz való kapcsolódását, ám a népnemzetinek tűnő hatások és a nyilvánvaló utánérzések ellenére sem nevezhető ez a korai költészet sem pusztán epigonizmusank, bár tagadhatatlan, hogy ez a pózolt naivitás sokban késleltette, évtizedekkel hátráltatta lírája valódi karakterének kibontakozását. Több elemző rámutatott arra a tényre is, hogy Czóbel erősen kötődik ugyan az Arany János-i hagyományokhoz, ugyanakkor lírája individuálisabb annál: nem egy kollektívum, egy létező vagy éppen konstruált, virtuális közösség nevében lép fel, hanem az egyén magányát örökletes sorsként megélő egyéniség, individuum léthelyzetét kísérli meg transzcendentális világokba emelni. 5