Haladó tudomány [antikvár]

Régi emlék elevenedik fel előttem. Évtizedekkel ezelőtt egyik tanárom azt akarta megmutatni, milyen parányak vagyunk a nagy természethez képest, milyen kicsi az ember, milyen szűk a tudása, s milyen hatalmas az az ismeretlen birodalom, melyet még fel kell kutatni. Könnyűkezű, rajzolni tudó ember volt tanárom, aki felvázolt a táblára egy kis embert, aki - szinte láttuk - vakon tapogatózva, álmélkodva és csodálkozva, bátortalanul halad a körülötte elterülő, nagy ismeretlen világban. Igen! Kíváncsiságunk hajt a megismerés felé, szeretnénk minél többet tudni, szeretnénk minél biztosabban feltárni multunkat, hogy talán ebből, valamint jelenünkből a csodálatos adomány, a logika segítségével próbáljuk helyünket megállapítani, célunkat körvonalazni. Ha elképzelem az előbb leírt rajz alapján ősünket, természetesnek kell tartanom, hogy elsősorban és leginkább azok iránt a kérdések iránt érdeklődött, melyek tőle távol vannak és így azok megnyugtató megoldására - ma már biztosan látjuk - nem is számíthatott. Áll a kis parány, néz, tekintget, majd szemlélődik, aztán van már néhány tapasztalata és most már azt hiszi, elegendő tudás birtokába jutott. Magyarázatba kezd. Amíg csak arra volt türelme, hogy kényelmesebbé tegye életmódját, addig minden jól ment.