A népművészet táncos mestere [antikvár]

ElőszóAki méltósággal táncoltTápé a magyar irodalom, festészet, néprajz kedves faluja. A 19. század végétől az ún. szegedi irodalom egészen a 20. század harmincas éveinek végéig kitüntetett érdeklődéssel fordultak a falu felé: a festők a színes népviseletet és a házak sajátos festését, az írók a falu népének hitvilágát, szokásait, ünnepeit, jellegzetes öző nyelvjárását fedezték föl maguknak, de az írók műveiben a falu szociális viszonyai is megörökítődtek. A néprajz szegedi művelői szinte napjainkig írnak ennek a falunak a szokásanyagáról, a népi vallásosságról, a már népművészet szintjén, de mára kihalóban lévő gyékényszövésről. Ez a könyv ennek a falunak egy néma tanúját" idézi meg, Ács György táncost, aki a táncával a magyar népművészet nagy egyénisége volt, bár talán a legszerényebb és a legcsöndesebb alakja ennek a paraszt életnek. Az írók, képzőművészek közül kevesen figyeltek föl Tápé táncára, de azok, akik fölfigyeltek, a két legjelentősebb volt, Juhász Gyula és Tömörkény István. Juhász, aki az első világháborútól kezdve gyakori látogatója volt a falunak, nem csak verset írt a tápai lakodalomról (Tápai lagzi, Falusi lakodalom), hanem 1920-ban Tápai lagzi címmel riportban számolt be egy tápai lakodalomról. 1926-ban pedig visszaemlékezik erre így: Engem életemben egyszer vittek táncba, egy tápai lagzin. Hetvenéves matrónával lejtettem a mártogatóst, kora délutántól kivilágos kivirradtig." Nem túlzás, én még ismertem tanúkat, akik ezt igazolták. A másik szerző a magyar parasztélet zseniális ábrázolója és írója, Tömörkény István, aki egy tápai riportjában beszél a tápaiak táncáról jó megfigyelőként. A ház, ahol ezt látja, az ún. emeletes ház, kocsma a Tisza töltése mellett, ahol a legények a kocsmában vannak és a gáton álló lányoknak intenek, annak, akivel táncolni akarnak. (Az írás ebben a könyvben olvasható.) Ha jelképet akarok, akkor ez az: Ács György és felesége sokkal később ebben a házban laktak.