Debrecen [antikvár]

Kerestem évtizedekig könyvek lapjain, versek soraiban, képek reprodukcióin, itt járt idegenek naplójegyzeteiben: mit mutatott-adott magából másnak Debrecen városa. Hogyan lehetett az egyiknek ó-kikötő, a másiknak kitagadó, rideg ököl, hogyan találhatott benne az egyik emberi és objektív csodákat s hogyan zárult be fekete kapu és szűk szem a másik előtt. Már nem kutatok, nem keresek titkokat. Minden mástól, máshonnan szerzett élménynél és igazságnál mélyebb az, amelyet több mint három évtizeden át saját magam szereztem, s amelyből egyszerre támadt közöttünk téphetetlen kötelék s örök, szomjúzó elégedetlenség. Kisöccse lettem itt maradt, torzóvá porosodott debrecenieknek, húzott-vonzott a por s a szél. Megkötött. Mert tud kötni szigorúan és édesnek álcázott gyökerekkel. Debrecen arcát nemcsak ismerem: éltem és élem. Egymásra nyomódtunk, mint ahogy a végső kidolgozás előtt a grafikus egymásra nyom két kísérleti próbanyomatot. Idegen voltam itt, mára hasonlítunk: árkos, száraz, kiégett és megkövült arc ez, kudarcok és újrakezdések, pusztító tűzvészek hamvait, nagy talpraállások emlékeit viseli magán. Olyan-e ez az arc, mint amit egy könyvben lapozgató idevalósinak vagy idegennek a fényképek mutatnak? Nem tudom. Bizonyára ilyen is. Ez is van. Debrecen azonban szemérmes, mint hajdani cívisasszonyok. Kendőjét szemére húzza, testét nem takarja ki, sem Jób-bélyegeit, sem milliárd csillagát. A cívisporták fekete kapuin nem lehet keresztüllátni. Belül kell élni, sírni-fájni s dúdolódni is, hallgatni a harangokat, kijárni temetni a sírok közé, s velük, közöttük kell szembenézni az idővel: milyen volt és milyen lett ez az arc. És mitől lett ilyen. Hányszor sóhajtottam idegen városok csodái láttán: jaj, csak ebből a hegyből, ebből a folyóból vihetnék haza valamit és letehetném Ondód vagy Sámson felől a debreceni pusztára. Mert az a város, amelyet hegy vigyáz, folyókanyarulat ölel, annak az arca hasonul a hegyhez, folyóhoz. És hol vannak már akárcsak a városhatárig nyúló szabályozatlan vizek, lápok is, amelyek karakterteremtő jegyet tán nem is hagytak soha Debrecen arcán... Mi adta hát itt a természeti hátteret? Miből nőhetett ki az arc? Igen, a Hortobágy, amelynek tág legelői és széles mezői úgy fonták át ezt a várost, mint sírást takaró emberi kéz az arcot. Ez a puszta messzire vezette a szemet, össze kellett hát húzni szorosabbra, lejjebb kellett tolni a fekete kalapot, hogy lássunk. Millió különös virág és madár, nem óriásiak, csak olyan zömökek és földszínűek, mint a debreceni ember. Nem látványosak, sziki fűben rejtezve hordozzák egyedülvalóságukat, nem is igen mutatva másnak magukat, csak a tudós szemmel érkező Ecsedi Istvánoknak. Valamikor ez a puszta volt Debrecen kinyújtott tenyere: ha akarta a város, közelebb húzta magához, lelkében mindenesetre. A debreceni ménesek, gulyák, birkanyájak a város polgárainak a tér végtelennek tűnő biztonságát adták. Az idő kegyelmét vele, a nyugalom bölcs távolságaiból a mindent megértés gesztusai épültek. És volt ennek az arcnak még egy természeti csodája, a város lélegzete: a Nagyerdő. Volt? Egyszer csak volt. Mert szükség volt rá. És olyan hirtelen vált írók-művészek, honiak és vendégek szemében jelképpé, szinte mint a kollégium. A hortobágyi fények mellé kellett az itteni árnyék. Hiszen más az arc szembefényben is, ellenfényben is. Hol az árkok élesebbek, hol az egész nyugalma árad a szembenézőre. Láttam-e én egyáltalán valaha is ezt a régi Debrecen-arcot? Láttam, mert látta helyettem Csokonai és Fazekas, Petőfi és Arany, Jókai és Mikszáth és látta Oláh Gábor és Gulyás Pál és mindenki, akit sorsa idevetett. így hát láttam, látom velük és általuk én is. Pedig mire ideszakadtam, alig volt valami a Hortobágyból, hodályokban emberek éltek, akiket valamiért bűnösnek bélyegzett egy kor. És szántottak, vetettek, kísérleteztek a Hortobágyon, termőföldet akartak varázsolni a szikből.