Studia Archaeologica VII. [antikvár]

Nézem a gyászkeretes üzenetet, s nem akar mozdulni a kezem. Ötven esztendő filmjének kopott, néha csíkos, néha nagyon éles kockái peregnek. Minden olyan, mintha tegnap történt volna, vagy talán csak álmodtam? Egyszerre látom önmagam is, és barátaimat is. Tanítványa és barátja voltam Bóna Pistának, a Nemzeti Múzeum folyosóján ismerkedtünk meg, akkor még gyakornok volt, majd 1954-től aztán Ö vezetett be a hazai bronzkor új szemléletű rejtelmeibe. Két év múltán már Szegedről jártam fel a felejthetetlen Veres Pálné utcai vendéglőben tartott bajtársi találkozókra, melyeken téma volt a tudomány, a politika, egyetem, múzeum, viták és pletykák. A dolgokról kialakított határozott véleménye, melyet parázs vitákban, meggyőző érveléssel körömszakadtáig védett, tudományos tevékenységére is mindvégig jellemző maradt. Látom a Várna utcai gombfocicsaták izgalmát, a két kurucot - Dienest és Makkayt -, amint harsány dalunkra hajdútáncot járnak a Hungária körút sarkán éjfél körül, látom a mélybe zuhant koszideri földvár roncsai között bóklászó önmagunkat, amint ritka cserepekre vadászunk, érzem a kandidátusi védés feszültségét, érzem a jászdózsai birkapörkölt illatát, látom a tószegi metszetfalat, ahol Tocíknak, Tasiénak magyarázza a rétegeket. Újra átélem a szegedi konferenciák hangulatát, amikor azt hittük a világot váltjuk meg, bár kétségtelen, hogy valahogy ott indult az új szemléletű kutatók pályafutása. Megjelenik előttem a frankfurti pályaudvaron tanítványaiból összeállt alkalmi kórus. Újra hallom akadémiai székfoglalójának mondatait, s érzem kézfogásának melegét hetvenedik születésnapja ünnepén. Talán nem is illő a profán mindennapokra emlékezni, amikor a legnagyobb magyar régésztől búcsúzom. Úgy érzem, a huszadik század Rómer Flórisát vesztettük el benne, akinek munkássága, talán a jövő évszázadra meghatározza tudományágunk sorsát.