A XIX. század költői [antikvár]

Sokéves tartozásnak érzem, hogy megvédjem Vörösmartyt egyik legnagyobb rajongója, az újabbkori Vörösmarty-kultusz legfőbb elindítója, az 1918-as polgári forradalom idején alakult Vörösmarty-Akadémia alelnöke, Babits Mihály ellen. Még 1911-ben jelent meg Babits két nagy tanulmánya, Az ifjú Vörösmarty és A férfi Vörösmarty, amelyekben Ignotus és Schöpflin futólagos megjegyzései irányában továbbhaladva teljesen új, a lélektani elemzés sok finom részletével gazdag képet igyekezett alkotni a Gyulai Pál monográfiájából átöröklődött klasszikus vázlat helyébe. Bármily erősen élnek mindnyájunkban ez új arckép titokzatosabb, gyötrődőbb, lázasabb vonásai, azt hiszem, egy kis részlet alaposabb megvizsgálása minden Babits-rajongót is meg fog győzni arról, hogy ez a kép nemcsak legalább annyira stilizált, egyoldalú, mint Gyulaié - csak más irányban -, hanem egyenesen hamisítás, akaratlan rágalmazás is. A második tanulmány 8. szakaszának, amely a harmadikVörösmartyhoz való átmenet fejezete, Az unalom világnézete a címe. Vörösmartynak arra Az unalomhoz című kedves szatirikus költeményére céloz, amely éppúgy, mint A sors és a magyar ember, a nemzeti munka hirdetője : a nagyon ráérő engedheti csak meg magának az unalmat. Magyarországon annyi a tennivaló, hogy az unalomnak nincs mit keresnie - még a "téli est unalmiban" a magyar nemzetnek szentelt régimódi írások sem időszerűek -, legjobb, ha elhordja magát "túl a tengeren", nyilván az unalom, a spleen közmondásos hazájába, Angliába.