Anyanyelve magyar... [antikvár]

Ma is látom a földbesüppedt házat. Hatalmas fedél alatt roskadoznak penészes falai. Ott guggol ijedten az Egyetem-utca sarkán, szemben a temetővel, Kolozsváron, a Majális-tető alatt. Látom a három kedves ezüst baglyot, a három régi dámát, s viharvert gavallérjukat, Bohuniczky Nándor urat... Tarokkoznak, öreg kezek motoznak tétován zsíros kártyalapokkal a bojtos bársonyabroszon. Fáradt, úri kezek. Az asztalfőn Lenka ül. Aggodalmasan, féltékenyen szorongatja az öt lapot. Begörbült gyűrűs ujján ütemesen reszket a smaragd szoliter. Ijedt kis angyalarcához emeli a kártyákat, alig pár centire a szeméhez. Csupor Rozália vajsárga, puffadt kezei mohón nyúlnak át az asztal túlsó végéről Lenka felé. - Róza, Róza! - háborog Lenka. - Máris nyúlsz a lapomért? Hohó, várj egy kicsit. Különben, fene megette, úgyis elfogod a végén a pagátomat. - Szorítsd csak, amíg a tied, Lenka néni, - csúfolódik Róza. - Majd elviszi Minka. Én vinném el? Én nem vihetem el. Hát már azt is elfelejtetted, hogy mi együtt vagyunk? Jaj te, Lenka néni, te! Azt mondja: néni. Teheti. Aki még csak hatvanötéves, az Lenkának mondhatja bátran. Aki még olyan fiatal s még hozzá hajadon, mint a kövérképű Csupor Rozália. Lenka asszony és húsz év óta özvegy.