Leviáthán [antikvár]

Részlet a könyvből:Eljutott a vasúti átjáróig, ott megállt és gondolkozni kezdett. - Minek siessek? - gondolta magában.- Úgyis korán érkezem. Csak fél hat lesz. Hát akkor? Bemegyek a kávéházba, várok egy félórát. S aztán?Ezeket az utolsó szavakat fennhangon mondta ki s megrázta fejét, mintha nem volna kíváncsi a válaszra. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, háta meggörnyedt, kezével a vaskorlátra támaszkodott, aztán lassan fölment az átjáró lépcsőjén s rákönyökölt a mellvédre. Innen, ahol volt, láthatta a háromszáz méterrel arrább lévő állomást, egy színtelen, semmitmondó téglaépületet, aztán egy hosszú platánsort, amely az állomástól a város felé vezetett. Itt-ott polgári villák palateteje bukkant fel, gyepes és befásított kertek közepén. A vaspályától jobbra és balra két végeláthatatlan hársfasor húzódott, mintha a síneket őrizték volna.Hol ezt, hol amazt a részletét vette szemügyre a tájképnek, aztán kihúzta óráját s hosszan elnézte olyan figyelmes ábrázattal, mintha közben egészen másra gondolna. Fiatal ember volt még, de valami hervadtság, valami keserűség látszott meg rajta, mint akinek legszebb éveit gondok tették tönkre.