Emlékkönyv Turczel Lajos 90. születésnapjára [antikvár]

Mészáros András ElőszóAz alább következő írásokkal a szerzők kilencvenedik születésnapjának alkalmából köszöntik a Tanár Urat. Ez a megszólítás nem illet meg mindenkit, aki valaha is katedrán állt. De megilleti azokat, akik szakmai felkészültségükkel és emberi magatartásukkal foglalkozásukat hivatássá változtatták. És megilleti azokat, akik e hivatásuk gyakorlása közben nem önmaguk személyét, hanem a mindenkori diákot tekintették önmagában vett célnak. Turczel Lajos így értelmezte és így valósította meg az egyetemi tanár küldetését. Ezt a - prófétákat megillető - kifejezést alkalmazom, mert akkor, amikor ő került katedrára, és amikor ő vezette a Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékét, a magyar szakos tanárok képzése komoly elhivatottságérzést követelt meg mind az oktatók, mind a diákok részéről. A humán értelmiséginek akkortájt olyan szerepeket is fel kellett vállalnia, amelyek ma már különálló szakmaként jelennek meg. Ezt az elhivatottságot volt képes elhinteni a Tanár Úr mindannyiunkban, akik diákjai voltunk valaha. És tette ezt nem az ószövetségi próféták dühével, hanem megértéssel és enyhe iróniával. Vagyis azokkal a tulajdonságokkal, amelyeket Anatole Francé a gondolkodó ember védőangyalaiként kívánt magának. Empátia nélkül kinek volna mersze fiatal emberek értelmét és érzelmeit nyesegetni/ Irónia nélkül ki tudja felébreszteni az értelmiségi mindenkori alaptulajdonságát, a kételkedést? És e kettő összekapcsolása nélkül ki az a vakmerő és hiú ember, aki pedagógusként próbálja megélni az életét? A Tanár Úr ezt alighanem eredendően tudta, majd pedig átélte és megvalósította.5