Kis magyar stílustörténet [antikvár]

ELŐSZÓ Ez a kis stílustörténeti összefoglaló a szépirodalom kedvelőihez szól. A cél ugyanaz, mint az 1968-ban megjelent leíró stilisztikáé: az irodalmi és nyelvi műveltség körének bővítése. A stílust, a stílustörténetet ezúttal is a szépirodalomra korlátozzuk. Nem mintha a többi stílusnem, például a publicisztikai, a tudományos vagy a szónoki kutatása nem a stilisztika feladata volna, nem mintha kialakulásuk és fejlődésük vizsgálata nem volna része a stílustörténetnek. Azért csak a szépírói stílus történetét mutatjuk be, mert ez a legérdekesebb és legtanulságosabb, és mert a könyv sajátos célját is ez szolgálja leghatékonyabban. Stílustörténetet írni nehéz és hálátlan feladat. Nehéz mindenekelőtt azért, mert nincs minta és olyan előzmény, amihez igazodni lehetett volna. Mintha a stílustörténeti munkálatok még nem értek volna fel a tudományos kutatás szintjére. És még inkább igaz ez fordítva: az érdekelt tudományok (irodalomtörténet, nyelvészet, stilisztika) mindezidáig elhanyagolták a stílusok, köztük a szépírói stílus fejlődésének a vizsgálatát. Nincsenek meg még az előfeltételek, olyanok, mint amelyek az irodalomtörténetben vagy nyelvtörténetben már régóta jó és biztos alapul szolgálnak újabb és újabb szintézisek megírásához. Hasznosítani lehetett viszont azt a sok-sok értékes részleteredményt, amelyek irodalomtörténeti, nyelvészeti és stilisztikai cikkekben, tanulmányokban vagy nagyobb kötetekben szétszórtan, néha egészen elrejtve találhatók. Mindezt a helyzet ismertetéseként és - talán