Shakespeare [antikvár]

Ezt a kis könyvet még 1916-ban, Shakespeare halálának háromszázadik évfordulójára, mint szóbeli előadásaim hevenyészett irásbeli meg rögzítését, akartam megjelentetni, de ez a vad háború azzal az állandó nagy nyomással, mellyel lelkünket megüli, szinte észrevétlenül egészen elveszi szabad erőnket. A hallgatóság előtt még valahogy összeszedjük magunkat; az íróasztalnál, magunkra hagyatva, vesszük észre nagy ernyedtségünket. Majd a háború után, ezzel szeretünk minden ilyféle dolgot elhalasztani. De nagy tévedés azt hinni, hogy a háború után jó dolgunk lesz, hogy nagyon fogunk örülni és uj erőérzet szállja majd meg lelkünket. Túlsoká tart ez a háború, nincs az a lélek, melynek rugalmasságában kárt ne tenne. Egyetlen egy mentség van: nem engedi ennek az elernyedésnek, a munkásság folytonosságában ujra meg ujra megpróbálni az ellene való küzdelmet. Engem az rázott föl erre az erőfeszítésre, hogy úgy éreztem: ha most nem írom meg, soha többé nem tudom megírni. Midőn pedig erre azt feleltem magamban: mit árt az, ha ez a könyv meg nem íródik, annyi van ilyen, könnyű volt elhatároznom magam. Az összes szellemi állásfoglalások közt a cinizmus a legundorítóbb. Nem az író dolgáról, de főleg nem, mielőtt a dolgát elvégezte. A dolgát pedig vegye komolyan, különben ne fogjon tollhoz, de még a száját se nyissa ki. Majd az idő tesz igazságot minden dolgunkban.