Talán a lényeg [antikvár]

A milánói nagyállomás lyukas szitává bombázott teteje alól délben indult a nemzetközi gyors. Domodossolában leszállt az utolsó olasz is, s egyetlen utasként vitt a vonat neki az égnekszökő hegyeknek. Rettenetes csattogások közt egyedül énértem fúrta be magát a szűk szakadékok közé, majd a hegyek még sötétebb gyomrába. A végetérni nem akaró Siplon-alagútban elfogott a szorongás, amelyet később Dürrenmattnak egy hatásos novellájában leírva olvastam, ahol is egy svájci alagút csakugyan nem ér soha véget. Ám ez még jóval Dürrenmatt előtt volt, és egy félóra múlva kigurult velem a vonat az alagútból, ki valami könyörtelen napfénybe. Svájcban találtam magam. ( Délután három óra lehetett, 1942. november 7-én.) Első pillanatban látszott, hogy ez az ország sokkal kisebb a mögöttem hagyott Olaszországnál. S minden eddig látott országnál is. Valószínűleg még az oly szűkre szabott hazámnál is. Talán a túl magas hegyek tették, hogy alattuk minden kisebbnek látszott. De pontosan körvonalazottnak, perfektnek, szabatosnak. Mindjárt látszott az is, hogy itt a dolgoknak nincs alternatívája. Minden pontosan az: ami. ( Nincs olyan mellébeszélés, hogy az országnak igaz, most épp nincs tengere, viszont van egy tengernagya, stb.) Olaszországban csapadékos ősz volt, áldott ködök ültek az elsötétített városok fölött, a liberátorok is csak találomra szórták le bombaterhüket Valamit csak eltalálnak, a Fiatot vagy egy Giottót.