Egyetemes történet II. [antikvár]

A középkor, media aetas fogalma a XV-XVI. sz. renaissance és humanista mozgalmaiban érlelődött ki, azoknak a szellemi kataklizmáknak idején, amelyek a középkori világrend felbomlását kísérték. A renaissance emberei úgy érezték, hogy új kor küszöbén állnak s megtagadtak minden szellemi közösséget a közvetlen múlttal. A lekicsinylés és a gyűlölet hangján nevezik el azt az időszakot, amely a csodálatos Róma és saját koruk közt tátong, „közép"-kornak, média aetas-nak. Így a szó csakhamar harci riadó lesz, vagy élesre fent bárd a kárhozatra dobott múlt felett. Ebben a fogalomban eszmélt az újkor tulajdonképpen önmagára. A renaissance azt az ellenkezést s ellenszenvet, amelyet a közvetlen mult emberei és eszméi iránt táplált, mind beléöntötte ebbe a szóba: középkor. Ráolvassák, hogy Róma miatta pusztult el, hogy ő volt az, aki kioltotta az antik világ fényét s helyette a barbárság sötétségét bocsátotta az emberiségre. Művészetét az Örök Város első barbár fosztogatójának, Alariknak népe után gúnnyal gót stílusnak nevezik el. Tagadják, hogy valaha is köze volt a középkornak az antikhoz. Az antik megbecsülését sajátmaguk számára foglalják le. Ezzel áthághatatlan árkot vonnak az antik és a középkor közé s míg az egyiket fénybe vonják, minden nagysággal felöltöztetik, addig a megvetett másikat sötétségbe vetik, a barbárság korának keresztelik el, amelyről jobb minél kevesebbet tudni. A renaissance-nak ezt a pártos történetszemléletét azután magáévá teszi a német humanizmus és reformáció, örökségként veszi át a felvilágosultság, végül újra feleleveníti a legújabbkori liberalizmus. Egyedül az ellenreformáció és a romantika kora tudja a középkor értékeit és szépségeit igazán megérteni.