Magyar művelődéstörténet 5. [antikvár]

II. József politikájának tragikuma, hogy az összállam érdekében tett erőszakos intézkedései és reformjai, céljukkal ellentétben, a magyar nemzeti állam kifejlődésének megindítójává váltak. Az autonóm magyar államiság gondolata ellen intézett támadása annak fokozottabb megbecsülésére s egyben a monarchia központi kormányzatával szemben hagyományossá válandó gyanakvásra és ellenzéki viselkedésre vezetett; a terveivel szemben fellángoló visszahatás elősegítette a magyar államtest egyesítésének vágyát. Reformjai utat mutattak a széttépett társadalom erőinek összefogására: a toleranciarendelet a protestánskérdés jótékony rendezését indította meg, a jobbágyosztály helyzetének javítása pedig a modern társadalmi fejlődésnek válhatott első állomásává.A magyarságnak az a vékony rétege, amely József reformjaiban fölismerte az erőteljesebb nemzeti lét lehetőségeit, sajátjává tette volt a korszerű európai műveltséget. 1790 tavaszán az ország hangulata távolról sem volt kijegecesedettnek mondható; az elmúlt korszak minden eredményét ridegen elutasító, a feudális eszmekörben megrögzött elemek mellett életjelt adott magáról a társadalmi változás szükségességét vallók tábora is. Voltak, akik az alkotmány demokratikusabb szellemű átalakításáról, a jobbágyságnak szabad bérlő osztállyá való fejlesztéséről álmodtak, mintegy József nagy művének méltó befejezéséről. Ez a réteg azonban gyenge volt, s hatását megbénította a nemzet közjogi érdeklődésének felébredése. Konzervatívok és újításra vágyók, politizálok és a szellemi élet képviselői megegyeztek egymással abban, hogy első feladat a megtámadott nemzetiséget biztosítani s főleg az alkotmányt az összállam-gondolat előretörésével szemben ellenállásra képessé tenni. Az állami és a nemzeti élet autonómiája, a magyar szabadság66, konzervatívokat és újítókat egy táborban egyesítő eszmévé vált. Ez az egység a szent korona visszahozatalának ünnepségeiben nyert szimbolikus kifejezést.