Berki Viola [antikvár]

N. Kovács Zita: Egy ember élt és álmodott Berki Viola művészete Egy életmű-kiállítás, ha létrejött, beszéljen önmagáért - vélheti bárki Jogosan. A művész, a mecénás, a kurátorok, a szervezők teljesítették feladatukat, az életmű vizuális keresztmetszetével, s egy konferencia verbális lehetőségeivel mutatják fel Berki Viola művészetét, nincs tehát szükség semmiféle utólagos magyarázatra. Hogy ettől a szokástól mégis eltérünk, azt Berki Viola műveinek, pályájának korábbi teljes ismeretlensége, tárlatainak visszhangtalansá-ga, a közönség műveire történő rácsodálkozása, a Berki életmű jelentősége és meggyőződésünk szerinti aktualitása indokolja. A fiatal festőnö Budapest, 1968. dec. 7. MTI Fotó, Szebellédy Géza felvétele Egy 20. századi magyar alkotóművész életművének történeti megközelítése és értékelése az egyetemes művészeti áramlatokba történő beillesztése nélkül még akkor sem képzelhető el, ha jól tudjuk, hogy a 20. század első felének államilag támogatott,„hivatalos" magyar művészete Európától szegregáltan formálódott (eltekintve az Európai Iskola^ működésétől), s szűklátókörűségének, egyoldalúságának nyomasztó súlyával nehezedett a művészetpolitika által meghatározott ideológiai elvek mentén irányított művészeti életre. Ez az érthetetlennek és kilátástalannak tűnő helyzet, amely a szocialista realizmusban és a marxista ideológián nyugvó pszeudomodernizmusban tetőzött, a második világháborút követő évtizedben egyre erősödött. A háborút lezáró politikai-társadalmi újrarendeződés alapjaiban változtatta meg mindazt, amiről a kortárs művészetnek szólnia volt érdemes. A 20. századi művészet fejlődésében mindez beláthatatlan következményekkel járt. Ebben a történelmi helyzetben az egyetemes és a magyar vizuális kultúrában és művészetben egy új, korábban elképzelhetetlen változás zajlott. A változás egyik oka a háború: ahol milliók pusztulnak el megmagyarázhatatlanul, ott a művészet sem tud érintetlenül továbblépni. Európát kifosztva és legyengülve találta a béke. A modern művészet korábbi német „hadállásait" felszámolták, az École de Paris^ alkotói elveszítették fényüket: legjobbjai meghaltak vagy emigráltak, elveszítették gyökereiket, invencióikat. A legtöbb szürrealista New Yorkba menekült, később néhányan visszatértek Párizsba, de soha többé nem dolgoztak a harmincas évekhez hasonló csoportokban. Az Amerikai Egyesület Államok eközben valódi nagyhatalommá érett, a szabadság igazi művészi védelmezőjévé vált. A másik oldalon a győztes Szovjetunió kulturális diktátumai: a szocialista realizmus ostoba keretei uralkodtak. A 20. század közepének ez az „új művészete", a kései modernizmus a szétszóródás feszültségében és az új kapcsolatok, kapcsolódási pontok keresésének lázában formálódott. A fiatal művészgeneráció az „abszolútum alkonyában"^ tapogatózva két fontos forrásból merített: a hagyományos esztétikai értékekkel szembeni toleranciából, valamint az egészen új, idegen eszmék iránti nyitottságból és befogadásból. 1 A II. világháborút követő ellentmondásos Időszakban, 1945 októberében alapul meg az Európai iskola. Az alapítók: Mezei Árpád, Pán imre. Kállai Ernő, Kassák Lajos műkritikusok, művészeti irók és Gegesi Kiss Pál orvos, műgyűjtő. Célkitűzésüket a következőként összegezték:„Európa s a régi európai eszmény romokban hever Az új Európa csak Nyugat és Kelet szintéziséből épülhet fel Meg kell teremtenünk az élő európai iskolát, amely megfogalmazza az élet, ember, közösség új kapcsolatát!" 2 A párizsi iskola (École de Paris) a 20. században Párizsban alkotó, de nem francia származású képzőművészek elnevezése, akik közül sokan kifejezetten nem csatlakoztak egyik avantgárd képzőművészeti irányzathoz sem (kubizmus, expresszionizmus, szürrealizmus, absztrakt expresszionizmus), bár művészetüket sokban befolyásolta. 3 A fogalom André Malraux (1901-1976) írótól származik. Jelentősek művészeti esszéi, kuitúrfilozófiai müvei.