Paul Klee [antikvár]

A félszeg gyermekrajzok, az apró, sematikusan leegyszerűsített házak, egymásba olvadó hullámkötegek vagy fekete nyilak látszólag tökéletesen naiv, minden tudatosságtól mentes festői képet sugallnak, olyan képet, amelynek szereplői csak véletlenszerűen kerültek össze és nem egymással, sem környezetükkel nincsenek szorosabb kapcsolatban. Paul Klee művészete nem a hétköznapok művészete - nem közérthető, szimbólumai sem közvetlenül lefordíthatók, minden egyes motívumának megvan ugyan a maga értelme, hangulati jelentése, de ez inkább csak átsejlik a festményen anélkül, hogy biztosan megfogható, egyértelműen meghatározható lenne. A két - sőt többértelműség festője - ezt is mondhatnánk Klee-ről, akinek alkotásai (kivéve élete utolsó szakaszából való tragikusabb műveit) mindig valamilyen ünnepi, többet vissza nem térő, többet fel nem idézhető hangulatot sugároznak magukból. Mintha minden alkalommal a "titokzatos birtok"-ra Alain Fournier regényének színhelyére toppanna be a szemlélő, valahová, amely egyszerre valóság és álom, egyszerre létező és csupán a nosztalgia által felidézhető. Az élmény mindig szokatlan, sohasem ismételhető.