A Belváros [antikvár]

Hogy miért utazás és miért nem séta? Esetleg barangolás? Netán kószálás? Mert egy birodalomban, úgy gondolom, nem lehet igazán sétálni, kószálni, abban utazni kell, éber figyelemmel, a friss élményre, az új látványra érzékenyen. Márpedig a Belváros - a régiek szavával élve - virtigli birodalom. Akkor is annak kell neveznünk, ha tudjuk, hogy éppenséggel Budapest egyik legkisebb területéről van szó (területe nincs három négyzetkilométer se), kiterjedése ugyanis nem a térben, hanem az időben nagy. Fontosságát sem a lélekszáma (ami alig hetvenezer, igaz, napközben több mint ötszörösére duzzad), hanem a tudatunkban elfoglalt helye szabja meg. Jelentőségét pedig kisugárzása, népszerűsége adja, amely egyre messzebb terjed és egyre erősebb. Így azután, amikor azt állítjuk: a Belváros Budapest szíve, akkor a kifejezés ugyan feltűnően kopottas és gyanúsan érzelgős, ám a közlés érzelmileg hiteles, tartalmilag pontos. Ez a kicsiny, ősi városmag, amely köré az évszázadok folyamán kétmilliós főváros épült, sohasem arról volt híres, hogy itt élnek a leggazdagabb polgárok, itt őrzik a legtöbb műkincset, itt találhatók a legrégibb, legszebb épületek, inkább arról, hogy itt folyik az élet, itt történnek a dolgok, s gyakran itt fordul a kocka. A Belvárosnak, immáron kétezer év óta, minden történelmi eseményhez köze van, ahogyan a szívnek az ember életéhez. Manapság persze, amikor az a módi, hogy minél nagyobb távolságra, minél gyorsabban jussunk el, akár az életünk kockáztatásával is, ez a mi belvárosi utazásunk, amely nem lesz több, mint hat megálló a kettes villamos útvonalán, némileg korszerűtlen; semmibe veszi napjaink felfokozott életritmusának következményeit, a rohanást, a tülekedést, a taszigálódást, amibe, ha akarjuk, ha nem, mi is belekeveredünk majd, amint a Belváros földjére lépünk. Őseink, úgy tűnik, bölcsebbek voltak nálunk, hiszen régen a pesti emberek még megadták a módját annak, hogy innen oda eljussanak, ők ugyanis jól tudták: az ilyesmihez szükséges időt megtakarítani botorság. S erről még ma, a túlzott motorizáció korában sem szabadna megfeledkeznünk. "Az ember egész szervezete arra teremtetett - figyelmeztet Edward T. Hall, a kiváló antropológus, akire még hivatkozni fogunk majd a későbbiekben is -, hogy óránként semmi esetre sem több, mint hat kilométeres sebességgel haladjon át környezetén". Mert "a sebesség növelésével rohamosan csökken az érzéki élmény intenzitása, míg egyszer csak valódi érzéki elsivárosodást élünk át". S hogy az átélt intenzív érzéki élmény feldolgozása sem tűri a sietséget, a kapkodást, arra Fernand Léger, francia festő, kevésbé tudományos, de annál eredetibb megállapítása figyelmeztet: "Manapság egyre inkább megfeledkezünk róla, hogy minden valódi és tartós dolog a tehén sebességével halad. Igen, biz' isten, háromkilométeres sebességgel készül a szép kép, a jó könyv, bármi, ami eredeti és új. És e bölcs sebességet nem kell mindenáron túllépni: a hús rossz ízű lesz, a tej összemegy."