Médianacionalizmus és európai integráció [antikvár]

1.1 Folyamat vagy újrakezdés A XX. század utolsó évtizedében, a „szovjet birodalom" felbomlása után, a nyugati társadalom kutatói és elemzői számára sokáig érthetetlen kérdésként jelent meg a birodalom utódállamaiban fellángoló „új-nacionalizmus"1, amelyet egyesek „nemzeti reneszánsznak" neveztek, mások a posztindusztriális korban teljesen érthetetlen regionális, illetve „törzsi" torzsalkodásoknak véltek, lokális háborúkként értelmeztek. A modern társadalom és a posztindusztriális, illetve a poszt-totalitárius társadalom törzsi-vallási, sőt civilizációs fogalmakkal2 történő megközelítései csak egyik sajátos jellemző vonását fedik fel ezeknek a szembenállásoknak, de egyúttal kiragadják a történelem sajátos értelmezhetőségi köréből, felfüggesztik a történeti folyamatosság elvét. Ezáltal a furcsa, megmagyarázhatatlan, különös kategóriájába utalják a nemzeti vonatkozású döntéseket, illetve a kizárólagosságra épülő nacionalizmus politikai elméletét és gyakorlatát. Feltételezésünk szerint a nyugati elemzőket azért lepte meg annyira a Kelet- és Közép-Európában, valamint a Balkánon, de a Baltikum és nem utolsósorban a Kaukázus térség megújuló vagy most önállósuló államaiban is tapasztalható nemzeti, etnikai, többségi-kisebbségi konfrontáció, amely - a nyugati elképzeléseknek ellentmondva - éppen az annyira várt szabadság eljövetelekor élesedett ki és öltött több helyen embertelen méreteket, mert a nyugati kutatók az eszményeiket és nem a realitást kérték számon a térségtől. Ennek egyik alapvető tévedése, hogy egységes „szovjet típusú modellről" beszéltek, amelyik szemben állt a „Nyugattal". Sajnos ez csak nagyon elvonatkoztatott, modell szinten igaz. A gyakorlatban lényeges eltéréseket figyelhettünk meg a magyar, a román, a szlovák és a jugoszláv egypártrendszereknek nemcsak a gazdasági-politikai gyakorlatában, hanem elsősorban az országukban követett nemzeti-etnikai politika elveinek és gyakorlatának a szempontjából. Az a tétel különösen nem igaz, miszerint a mindent egyneműsítő „proletár internacionalizmus" lett volna a közös alapelv. Vannak, akik még ma is úgy képzelik, hogy a hidegháború alapmotivációjának az elmúltával, a totalitárius diktatúra megszűnésével egy időben ennek a térségnek nem lehet joga és oka a nemzeti konfliktusok megvívására, hanem egyszerre nyugati típusú, nemcsak modern, hanem posztindusztriális korba lépnek az egykori szovjet birodalom területén élők. Vannak, akik azt is hozzáteszik, hogy ezek az országok ott folytatják majd, ahol abbahagyták, amikor megszakadt a társadalom önszerveződési lehetősége és a spontán fejlődést megbénította a totalitárius diktatúra bevezetése. Igen, de hol hagyták abba ezek az országok annak idején? Ha csak egy pillantást vetünk Közép-Kelet-Európa országainak, a szovjethatalom átvétele előtti politika- és társadalomtörténetére, nem azt tapasztaljuk, hogy bármelyikük is példája lett volna a felelősségteljes, önszerveződő, ön- és közösségi érdekeit vé-