Pán/A kalandor/Julia kisasszony [antikvár]

A legutóbb mult napok alatt mindig és mindig, újból és újból az északi nyár örök-napjára gondoltam. Itt ülök és rágondolok; azután egy kunyhóra, amiben laktam, majd az erdőre a hegyek mögött; igy készitgetem magam az irásra. Ám csak a magam mulatságára irok és még legföljebb azért, hogy az órák ne múljanak annyira unalmasan. Az idő igen hosszú és nem múlik olyan gyorsan, amint szeretném, lassan múlik, habár a lehető legvidámabb életet élem. Elégedett vagyok mindennel és harminc évemmel még öreg sem vagyok; néhány nappal ezelőtt messziről-messziről valaki, aki egyáltalában nem tartozott nékem ezzel, két madártollat küldött nekem. Igen, két zöld madártollat cimeres borítékban és a borítékon finom pecséttel. Igen mulattat, hogy ilyen ördöngösen zöldszinü madártollakat nézhetek. Egyébként semmi bajom nincsen; néha a köszvény kínozza kissé a ballábam; a köszvény régi, lőtt sebből származik, de a seb begyógyult már régen. Emlékszem még, két évvel ezelőtt sokkal gyorsabban mult az idő, hasonlíthatatlanul gyorsabban, mint mostan. Két évvel ezelőtt volt; 1855-ben; a magam mulatságára erről az időről akarok irni; akkor különös dolgok történtek velem; vagy álmodom talán? Most már sokat elfeledtem akkori élményeimből, mert azóta ritkán gondoltam reájuk; ám azt tudom, hogy az éjszakák igen világosak voltak. Némely dolgok teljesen forditva történtek; az évnek tizenkét hónapja volt ugyan, de az éj nappallá változott és csillagot soha nem láttam az égen.