Ezermester Palkó [antikvár]

Részlet: Palkó rémült arccal állott az édesanyja előtt. Nagyokat nyelt, de azért néhány könnycsepp bizony kicsordult a szeméből. Édesanyja magához huzta a siró fiucskát és köténye sarkával törölte le könnyeit. Közben halkan, szelid-szép hangján magyarázta: - Ne rijj, Palkó, nincs mit tenni, el kell menni ismét. Lásd, mig apád élt is, nehezen ment itt a sorunk, mert kinek kell itt olyan ügyes, tanult asztalos, amilyen ő volt? De azért csak megéltünk, dolgos két keze, meg a kis kert, baromfiól előteremtette, ami kellett. De oda a dolgos kéz, amink volt, az elment a temetésre... mihez kezdenék itt, idegenek között? Hiszen tudod, hogy nem vagyunk idevalósiak, nagyvárosról hozott ide engem apád, oda megyünk most vissza. Pestre megyünk, fiacskám, ugy bizony! Meglásd, mennyi szépet, ujat látsz majd ottan! Elfelejted hamarosan a falut. aztán, látod, nagy szerencse ám, hogy van hová mennünk. Bizony, szerencse. Itt a kis házat, műhelyt átveszi apád első legénye. De a butort, azt elvisszük, el bizony. Te is szedd össze, mi kedves a szivednek. A kis szerszámot, amit apádtól kaptál, meg a bababutort, amit magad csináltál.