Vakmerő remények [antikvár]

Részlet: "Részletek a fejezetekből I. - Nincsenek csodák, doki. Továrisi konyec. Jó volt látni ezt a plakátot, a tányérsapkás fejet háttal, a nyakán a hájhurkákkal. Csak hát, nem volt igaz. A vágy és a remény még nem valóság. -Vajon édesapád, ha megérhette volna '89. június 16.-át, a Nagy Temetés napját a Hősök terén, és megérhette volna a Magyar Köztársaság kikiáltását október 23.-án, és az első szabadon választott magyar kormányt, mit szólna ahhoz, hogy egy ciklussal később MSZP néven győzött a kommunisták utódpártja? És a miniszterelnök az a pufajkás Horn Gyula lett, aki a Nyugatinál zajló tüntetést követő sortűzben állítólag lőtt a forradalmárokra. II. Rádöbbentem arra, hogy ki kell lépnem a klinika elefántcsonttornyából, nem foglalkozhatom csupán gyógyítással, lélektani kutatásokkal és oktatással. Történelmi időket élünk, és az értelmiségnek kötelessége, hogy naprakészen kövesse, és ha módja van rá, a maga szerény módján, alakítsa is az eseményeket. III. A műtét másnapján meglátogatott a tiszteletes úr felesége. Egy evangéliumi képeslapot hozott, amelynek a hátoldala telis-te-le volt aláírásokkal. A lap régimódi mécsest ábrázolt, alatta pedig, a hatalmas ígéret, Máté evangéliumából: „A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el." IV. - Még régen elmondtad nekem, hogy a neved - Imola - vízparton növő vadvirágot jelent. Emlékszem, amikor ezt megtudtam, megdöbbentem, mert jelképesnek éreztem. A gyökerestől kitépett, vízparton növő vadvirág most újra otthonra talált - Igen, ott a szigetközi Duna-parton újra otthonra találtam. De nem téptek ki gyökerestől. Csak durván leszakítottak. A gyökereim ott maradtak a Körös parton, és ez így lesz, amíg csak élek. Az országos" 5