"A halál és a leányka" [antikvár]

Részlet a könyvből: Október 23-án délután, amikor végre kicsöngettek, valaki elkiáltotta magát: "Hozzatok krétát!" Az utolsó és az első pad közt hullámzó pusmogást fölszabadító paranccsal kirohantunk az iskolából, le a sarokra, táskáinkat az úttestre hánytuk. A kocsik lassítottak a torlasz előtt, de a sofőrök nem morogtak. Mi pedig fölcsimpaszkodtunk a teherautókra, a platóra ráfirkáltuk: "NEM TANULUNK OROSZT!" Élvezve, hogy a kalauz se förmed ránk, a villamos ütközőjén jöttünk vissza a sarokra. A szerelvényre is fölmázoltuk: "NEM TANULUNK OROSZT!" Estig minden füzetből kitépkedtük az üres lapokat, ráírtuk kívánságunk bűvös szavait és a járókelők - máskor a füzet külalakját osztályozó tanáraink, meg a füzet szamárfülei miatt korholó szüleink - egymásnak adták tovább röpcéduláinkat, igazán sehová se rejtve a szájuk sarkából illanó mosolyt. A füzet többi részéből, meg az orosz könyvből máglyát raktunk, és a pogány szertartás éneke szállt sarokról-sarokra a kerület többi iskolája körül: "NEEEM-TANUUU-LUNK-O-ROSSSSZT!" Dobolt a fülünkben, ahogy egy szomszéd törzs iskolatáskán veri hozzá a tam-tamot. Fölcsaptak a lángok az értelem alá helyezett gyújtósból, és az, amivel addig a fejünket tömték - a szovjet pionírok mind megannyi hőstörténete -, elszenesedő pernyeként hullott vissza az arcunkra. Kormoztuk is egymást, ahol értük, szilaj táncunkban. Fekete maszk, fehér kréta - mért is ne hittük volna, hogy örökre kifüstöljük az ördögöt?! Számomra a forradalomebben az ördögűző eufóriában telt el, aztán a 12. napjára virradó Szent Iván éj hajnalán, amikor szovjet lánctalpain becsörtetett a civilizáció, egy nevezetes felsős, többedmagával gépágyút vonszolt az iskola elé: - "Iskola? No, eztán az nem lesz!" - és szétlőtte az épületet. 9 éves voltam.