A hű folyó [antikvár]

Részlet a könyvből: Ismét erőre kapott a hideg és a kín. Az egyik belső részeit marcangolta, a másik mintha minduntalan bárddal hasogatta volna fejét. Jobb csípőjében szakadatlanul lüktetett a fájdalom, mintha vashorgot rángattak volna belőle kifelé. Egészséges testnek ismeretlen, felfoghatatlan tűz futkosott végig újra meg újra a hátán, s tarka csillagokkal tele sötétség vakította szemét. A sebesült szorosabban húzta magára bekecsét, melyet még nappal, a folyóparti bozótban tépett le egy megölt orosz katonáról. Mezítelen lábát, véres csípőjét egyre beljebb nyomta a máglyába rakott hullák közé, azt a két testet keresve, melyek az éjjel vérző sebeikkel melengették, s üvöltő jajgatásukkal halálos álmából felébresztették az élet kegyelmébe. De az a kettő már elcsendesedett, kihűlt s undok volt, mint a véres tarlóval borított föld. Keze és lába a még élő testek melegét kereste, de mindenütt csak csúszós, ázott hullákra talált. Felemelte fejét. Látóérzéke felfogta, amit átélt, az új történést, amit lélekben végigszenvedett. Néhány százan feküdtek ott, fehér halmot alkotva a reggeli szürkületben, akiket, mikor sebeiktől elhullottak, az ellenség vezére, a nemrég még összeesküvő honfitárs parancsára megöltek; a cári katonák utolsó rongyaikat is letépték róluk, szuronyaikkal ide-oda hányták, a tiszti kard tízszer is keresztülszúrta testüket, fejüket a homlokukhoz szorított puskacső golyója szaggatta széjjel, s végül Czengiery száguldó ágyúinak kerekei tiporták össze őket.