A pekingi követség [antikvár]

Az Ember kínai írásjegye két lábat ábrázol: valaki terpeszben áll, vagy éppen lép. Újév reggelére frissen esett hó borította be Pekinget. 1981. Az égbolt kéken ragyogott, a napsütésben szikrázott a fehérség. Kevesen jártak az utcákon, egy-egy autó húzott el néha a nagykövetség előtt, a havon sötét csíkot hagytak a biciklik kerekei. Az elmúlt napok szelei kisöpörték a szénfüstöt, harapni lehetett a levegőt. A kapunál álló őr bakancsa alatt csikorgott a hó. Kis János hivatalsegéd, egykori öntőmunkás megfeszítette hatalmas izmait. Magasra emelt fejjel mélyeket lélegzett, és hunyorogva felnézett a napra. Egy pillantással felmérte az udvart borító hó felületét: legalább kétórai lapátolás vár rá. Izmaiban már-már érezte az erőfeszítés utáni jóleső fáradtságot. Igaz, munkaszüneti napon a nagykövet nem várja el a takarítást. Ma nem számítanak hivatalos látogatókra, csak a munkatársak jönnek dél körül a tegnapi maradék elfogyasztására. Szólhatna Gajdos Bálintnak, a sofőrnek, de gyorsan elvetette az ötletet. „Ő aligha kel fel egyhamar, tegnap alaposan benyomott. Feleségével, Fannikával együtt. Valamilyen ürüggyel amúgy is mindig kibújik az udvarosi munka alól." János viszont nagyon egészségesen élt: alkoholt nem fogyasztott, a dohányzást megvetette, naponta tornázott. Az állandó rohangálás pedig eleve formában tartotta. Valójában fütyült a társa lógásaira, örült, ha elfoglalhatta magát. Biztos mozdulattal kikulcsolta a hivatali épület bejárati ajtaját. A vörös márvány burkolatú belépő-helyiség rendben volt: a nagy teremhez vezető folyosón csak a falhoz húzott székek tanúskodtak a mulatozásról. A bulizok a termet is rendbe tették távozás előtt, a főnök ugyanis határozottan ragaszkodott ehhez. Emiatt viszont egyeseknek szokásává vált korábban lelépni, hogy megússzák a rendez-kedést.