Az Isten háta fekete 2 [antikvár]

Budapest káprázata csak akkor oszlott szét, amikor a vonat már az első hegyek közt kanyargott. Tulajdonképpen régóta, egy-két órával Pest elhagyása után bal kéz felől kékellni kezdtek a hegyek. Egymást félig, háromnegyedig eltakaró, üvegesen kék ősállatcsorda. Lomhán vonulni látszottak maguk is, de még messze voltak ahhoz, hogy valódi hegyeknek tartsam őket. Képeslaphegyek voltak, anyaguk alig sűrűbb a levegőnél, kék-ségüket még a napsütés is tovább fakította - nem kelhettek versenyre budapesti pillanatfelvételeimmel, melyek a zsongító kupéringatózásból, mint valami sötétkamrából, újdonságuktól szinte még nedvesen elém kirajzolódtak. Nem mintha lett volna fényképezőgépem; csak ámuló szemem tágult és szűkült egyfolytában; tágult, hogy minél többet magába nyelhessen a látványból, utána összeszűkült, mint a macskáé nappal, nehogy kipottyantsam belőle, amit magába nyelt. A Rákóczi út és a Nagykörút a Keleti pályaudvartól a Nyugati pályaudvarig, ahogy a napfényben ázó reggel embersokaságában utat törtem magamnak a kecskeméti vonattól a Kassára tartó vonatig, egy rettenetes és boldog álomhoz egyszerre hasonlított. Hogy kétoldalt a majszói templom tornyánál magasabb házak sorfala legfeljebb akkor szakadt meg, ha a négy-ötemeletes palota váratlanul befordult egy-egy mellékutcába és ott folytatódott sokemeletes házsorokban, ameddig csak a szem ellátott, még csupán enyhe szédületet okozott. De amikor észrevettem, hogy a magasban mindenfelé tenyérnyi kiugrások emelkednek ki a házak falából, s hogy a pókhálóvékony vaskorlátok mögött asztalt ülnek körbe, nyugágyról tartják arcukat a reggeli napsugarak alá, egyesek pedig a pókhálóvékony korláton áthajolva éppen minket, a mélyben hömpölygő sokaságot nézik,