Az ördög bájitala [antikvár]

E. T. A. HOFFMANN Vannak írók, akiket megvénít a messzeség, és vannak, akik egyre fiatalodnak az idővel. Hoffmann az utóbbiak, az egyre fiatalodók, a mind frissebbek, mind meglepőbbek, mind időszerűbbek közül való. Nagyságára csak az utókor eszmélt rá. A kortársak idegenkedve nézték, tanácstalanul álltak különös világa előtt, s többnyire csak furcsaságait látták meg. Goethe közepes szórakoztató szerzőnek tartotta, egyoldalú és beteges tehetségnek. Jean Paul 1814-ben kedvező előszót írt ugyan első könyvéhez, a «Fantasiestücke in Callots Manier"- hoz, hét esztendővel később viszont egy másik előszavában annál gúnyosabban tagadta meg egykori ajánlását is, meg az azóta népszerűvé lett Hoffmannt is. Tieck, akit oly sokra becsült s akire hatott is, így nyilatkozott róla: "Nála a költészet karikatúrává vált, s bár akad, amit jól el tud mondani, szinte valamennyi elbeszélése torzszülemény". Íme, az egykorúak véleményei; velük szemben nem sokat nyom a latban Chamisso jóindulata. De la Motte Fouqué néhány fellengős jelzője vagy Brentano ájtatos elismerése. Eichendorff 1847-ben tanulmányt tett közzé az újabb német romantikus költészet erkölcsi és vallásos jelentőségéről; ebben Hoffmannra is kitért, s oly szigorral, mely már-már megvetésnek hat. Szerinte ugyanis zenésznek, festőnek, költőnek és szerelmesnek egyformán dilettáns volt; a természet iránt érzéketlen (főbenjáró bűn Eichendorff szemében!); élete nem más: tartalomnélküli szellemes capriccio; és: «er schrieb um zu trinken, und er trank um zu schreiben». A zordon bíró azonban végül is belezavarodik szempontjaiba s ítélete csöppet sem meggyőző: a vádlott vétke ugyanis - vallja - inkább etikai, mint esztétikai természetű ; nem csoda hát, ha a francia úgynevezett romantika» jóformán egyedül csak őt méltányolja igazán a német írók közül...