Bábok vagyunk I-II. [antikvár]

ELŐSZÓ. Jean Racine életét nem azért választottam megírásra, mert mozgalmasan érdekesnek és színesnek találtam, hanem mert egy igazságot példáz. Igazságot példáz, akárcsak Petőfi Sándoré, kinek élete a szabadságért és a testvériségért való küzdelem; vagy Goethéé, aki a művészet és a gondolat varázshegyéről olimpuszi magasságból nézett le a fájdalmakra, a szenvedésre s az örömre is, mert a magasból-közönyös mögött nemcsak a fájdalom, hanem a boldogság is elmarad. Goethe szimbóluma a klasszikus lángésznek, az élet viharos erőit önmagában lefojtva, másokban kerülve, a lét rejtelmeiben összefüggéseket teremt. Racine élete egy harc és benső válság története az egyéni követelődzés és a másba, másokba olvadás között. Az egyéni és a közösségi világszemlélet harca s a közösség eszméjének diadala az individualizmus felett. Racine megértette, hogy az igazi vallásossággal elválaszthatatlanul összefügg a néppel való együttérzés s bár természettől fogva félénk volt, mégis kiállt meggyőződéséért. Az írónak nincs más fegyvere, mint a gondolat, s ez a kortársak szemében bizonyára nevetségesen gyönge fegyver az ágyúk és a szuronyok erejéhez képest. Ám a történelem tisztult távlatából szemlélve más perspektívák bontakoznak ki. A diadallal Franciaországhoz csatolt Strassburg azóta már háromszor cserélt gazdát és ma már tudjuk, egy ország legfontosabb feladata nem az, hogy új idegen területekkel gazdagodjék, hanem, hogy lakóinak emberi életmódot biztosítson.