Betyár [antikvár]

ELSŐ ÉNEK i Dea az ablakban állott, s kinézett a csepegős alkonyatba. Ősz volt, minden élő örült, ha fedél alá húzódhatott. Kint, a kastélytól alig száz lépésre már nádas suhogott, izgalommal mozgott, mintha a tömeg forrongna. Dea mindig kis borzongást érzett, ha ezt a titokzatos éjszakát látta, a pezsgő, forrásban sustorgó nádassal. Távolról kutyaugatást hallott. Megnyugtatta, hogy levették az ebekről a nagy láncos koloncokat, s a kastély nagy vasrácskapuit éjszakára bizonyára becsukták. A kastély földszintes épület volt, négy sarkán négy zömök toronnyal, mindeniknek a csúcsán bádogból készült nagy gömb volt, amiről Gombos-kastély volt a neve a köznyelven. Homokdomb tetején állott, csak éppolyan magasban, hogy a nádas nem ért az ablak magasságáig. Itt-ott százéves fűzfa állott a nádasban, komoran dagadoztak az éjszakában. A szobalány éppen a vastag fatáblákat zárta be a szobában. Vaskos vasrácsok kosara borult kívülről az ablakokra. - Meg tetszik engedni, nagyságos asszony? - Majd én bezárom, Róz, maga elmehet. - Genis. A lány elment, s ő tovább nézte a nádast. Kint violaszín sötét volt. Valami ismeretlen fény párázott, az ég nehéz lila sugárzást eresztett le a nádasra. A vékony szálú eső mint üvegfüggöny, hátulról titko-