Bobó [antikvár]

Részlet: A fehér falú és zöld zsalugáteres barokk kastély előtt széles és hosszú gyepszőnyeg futott le a park teljes hosszában, egészen a kerítésig. A park vagy száz holdnyi terjedelemben ölelte körül a kastélyt, így a gyepszőnyeg elég messzire nyujtózhatott s a vége belelankadt abba a riadtan menekülő patakba, ami a gazdasági udvarban még a régi malom kerekeivel vesződött, mielőtt ide juthatott volna. A víz itt már kissé megnyugodott az előbbi váratlan munka után és a sötét páfrányok alatt elnyujtózva lélegzett, alkonyatkor szelíd párákat eregetve fel a haldokló napfénybe. Ilyenkor a gyepszőnyeg vége ködbe veszett és a kastély terraszáról nézve azt a csalódást keltette, mintha a végtelenbe futna. Most azonban az erős déli napsütésben úgy villogott a nagy, füves síkság, mint a zöld gyíkok háta és pontosan lehetett látni, hogy a távolban, hogy hull alá a fűszőnyeg a vízbe. A szőnyeg kellős közepén, mint egy odadobott fehér babszem, valami folt bukdácsolt, mintha nyulacska rejtőznék a fűben, vagy talán egy csodálatosan nagy pillangó. A fehér folt hol nekilendült, hol egy percre mozdulatlanná vált, de egyre jobban távolodott a kastélytól. Az egész környéken csak ez a kis fehér folt volt mozgásban, más minden némán és mereven hallgatott: a duplatetejű, fehérfalú kastély csukott zöld zsalu-szemeivel, a park távoli határán az erdővé sűrűsödő fák s a sárga kaviccsal beszórt körbefutó kocsiút, amely jobbfelé hirtelen kanyarodással eltűnt egy nyírfa-sorban. A mozdulatlanságnak megfelelően halálos csend feküdt mindenen sa déli napfény szikrázva verejtékezett a faleveleken.