Egy mindennapi élet [antikvár]

"Ne mondja", ámult el az öreg Popel. "Hát már meghalt? S mi baja volt tulajdonképpen?" "Szklerózis," felelte a doktor kurtán; még hozzá akart tenni valamit az elhúnyt életkoráról, de rásandított az öregúrra és nem mondott semmit. Popel úr kisideig eltöprengett azon, hogy nála, hálistennek, egyelőre minden rendeben van, nem, nem érez semmi olyasmit, ami valamikép erre vagy arra mutatna. "Hát már meghalt," ismételte szórakozottan. "Hiszen még hetven sem lehetett, nemde? Alig valamivel volt nálam fiatalabb. Én ismertem őt... még az iskolából ismertük egymást. Aztán évtizedekig nem láttam, csak amikor Prágába jött, a minisztériumba. Hébe-korba találkoztunk... évente egyszer vagy kétszer. Olyan rendes ember volt!" "Derék ember," válaszolta doktor és tovább kötözte a rózsát a tövéhez. "Én itt a kertben ismerkedtem meg vele. Egyszer bekiált hozzám valaki a kerítésen: 'Bocsánat, melyik Malus az, amelyik ott virágzik?' 'Az a Malus Halliana,' mondom és beljebb invitálom. Hiszen tudja, két virágbolondja hamar összemelegszik. Néha beszólt hozzám, amiikor látta, hogy ráérek, -és mindig csak virágokról beszélt. Azt sem tudtam, kicsoda, micsoda voltaképpen, csak amikor hivatott. - Akkor már nagyon rosszul állt a szénája. De a kertje szép volt." - "Rávall," mondotta Popel úr. "Amióta emlékszem rá, mindig olyan rendtartó és lelkiismeretes volt. Kitűnő beámter meg mi. Tulajdonképpen rém keveset tudunk az ilyen rendes emberekről, nem?" "Megírta ő azt," szólt hirtelen a doktor. "Mit írt meg?"...