Élet a föld alatt [antikvár]

Részlet a könyvből: "A kávéház színes üvegfalai és tükrei megsokszorozva verték vissza a bőven ömlő fényt. Finom szalonzene ezüsthálója terjengett a beszélgetés, edénycsörömpölés, tömör zsivaja fölött. Solveig panasza sírt fel a szólóhegedűn és a sarokban egy leány ábrándosan dúdolta: - „Ich harre treulich Dein..." - Hagyd - intett a fiú, aki szorosan mellette ült a bársonypamlagon. - Sajnos, nem tudom magyarul a szövegét. A fiú megfogta kezét. A lány már hallgatott, csak fényes, mély, barna szemének rebbenésével és halvány arcának alig észrevehető, szeliden fájdalmas rándulásával kísérte végig az odaadástól és hűségtől haldokló dallamot. A hegedű végső hangjai már elvesztek a zsivajban és a lány a durva zajtól szinte megütve menekülésszerűen fordította keskeny, finom arcát a fiú felé. Szemének sötét sugárzásában a szokottnál is halványabbnak tűnt az arca. A fiú futólag ránézett és erősen átkulcsolta a lány keskeny kezét, de látszott rajta, hogy másra gondol. - Szeretnél már menni? - Nem, nem - mondta a fiú, mentegetőző hangjával, gyors válaszával beismerve szórakozottságát. - Johnnyra gondoltam ... - Mi van vele? - Egész nap nem volt benn a külügyben... - Megmondhattad volna neki, hogy este itt vagyunk. - Már délben kezünkben kellett volna lenni az írásnak. Talán nem sikerült megszereznie a pecsétet. Egy egész napot vesztettünk, pedig az idő sürget. - Sürget? Nézz körül - mosolygott a lány."